A múlt héten több érdekes dolog is történt.
Kedden a jól megérdemelt ebéd után Petivel békésen üldögéltünk a parkban, és beszélgettünk. Mellettünk kb. 5 méterre ácsorgott egy leányzó, aki láthatóan várt valakire, jobbra-balra körözött, feszengett, nézelődött. Nagyjából 10 perc feszengés után kiderült, hogy igazából nem vár ő senkire, csak eddig nem mert minket megszólítani, de most összeszedte minden bátorságát, végül odajött, hogy ő ide szeretne ülni mellénk és hogy lehet-e? Kicsit meglepődtünk, de mondtuk neki, hogy persze, természetesen igen, üljön csak le mellénk. Nagyon lassan és nehezen, de elkezdtünk angolul beszélgetni, nagyjából olyasmikről, hogy ki honnan jött, meg hogy mióta van itt stb.
A nagyjából 15 perces beszélgetés végén a lány elkérte a telefonszámunkat (ez itt teljesen normális, mindenki elkéri mindenkiét, és általában meg is adják egymásnak) úgyhogy illedelmesen megadtuk mi is, gondoltuk úgysem fog felhívni, és amilyen hatalmas ez a kampusz, valószínűleg nem is találkozunk többet. Búcsúzáskor kaptunk ajándékba 1-1 répa ízű cukrot, ami se nem édes, se nem sós, nem is savanyú – de közben mégis mindhárom egyszerre – ízű volt.
Csütörtök este kaptunk egy üzenetet valakitől, hogy nagyon hiányzom neki és látni akar. Peti csak vakarta a fejét, hogy ez most mi, de végül is hagytuk a dolgot annyiban. Egy órával később csörgött a telefon, a hívás pedig ugyanattól jött, akitől az sms. Peti vette fel, de nem tudott boldogulni a helyzettel, mert nagyjából egy szót sem értett a másik félből. 5 perc kínos kérdezgetés után átvettem a telefont, elővettem gyógypedagógus énemet, és megpróbáltam megérteni, hogy mit is akar a vonal másik végén lévő akárki. 10 perc izzasztó koncentrálás után leesett, hogy ez az új barátnőnk, aki holnap ebéd után szeretne találkozni a múltkori helyen. Gondoltuk, persze miért ne, így ledumáltuk a találkát másnap ebéd utánra a parkba. A jelenet hasonlóképpen zajlott, mint kedden: lassú kérdések, még lassabb válaszok, hosszas magyarázatok, stb. de most hallhatóan gördülékenyebben ment a beszélgetés. Kiderült, hogy a leányzó szeretné letenni az angol CET vizsgát (College English Test) de nincs rendes angoltanára, úgyhogy azért szeretne velünk gyakorolni. A beszélgetés után gondoltuk, elköszönünk, de ő udvariasan megkérdezte, hogy nem lenne-e baj, ha jönne velünk egész délután… Mondtuk, hogy persze, jöjjön nyugodtan, de mi majd készülni szeretnénk a maradék óráinkra. Beültünk egy üres terembe, közben rengeteget kérdezett, úgyhogy mutogattam neki képeket Magyarországról meg Amerikáról, ő pedig érdeklődve hallgatta és további kérdéseket tett fel. Már egy jó ideje szerettem/tünk volna elköszönni tőle, hogy tudjunk egy kicsit készülődni/beszélgetni, de ő csak nem tágított mellőlünk, így már éppen valami jó kifogáson gondolkoztam, hogy hogyan surranhatnánk el, amikor megláttam, hogy a kis macis füzetéből (amit egész végig szorongatott) különféle papírlapok lógnak ki, amiken az egész délutáni beszélgetés kérdései előre le voltak írva. Akkor esett le, hogy ez a lány valószínűleg nagyon sokat készült, hogy ez a mai találkozó ilyen simán menjen: szépen kigyűjtötte, leírta és begyakorolta a kérdéseket + a saját válaszait, úgyhogy iszonyatosan elszégyelltem magam, és azonnal elvetettem korábbi terveimet, miszerint kettesben folytatjuk tovább a délutánt Petivel.
Amikor végül elbúcsúztunk, kegyelemdöfésként még megkérdezte, hogy ’Can I hug you?’, – ami egyébként szintén fel volt írva egy papírfecnire – úgyhogy azóta nagy barátok vagyunk.
Egy másik diákom azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a tanár a „Holt költők társaságából”, ők pedig a kisdiákok. Hízelgő, mi?
Péntek este Arturral és Bennel elmentünk vacsorázni + sörözni, és mivel mindenki iszonyatosan fáradt volt, így az este végére már mindenen röhögtünk. Ben elnevezett ’Traffic princess’-nek, mivel néha elborul az agyam, és keresztülgyalogolok a zebrán (ami normál körülmények között nem lenne olyan nagy szám, de itt Kínában ez felér egy öngyilkossággal) kitartom a kezemet, jelezvén a 60-al száguldó autósoknak, hogy most bizony megállsz fiacskám, mert én itt jövök, és kész. Ezen általában annyira meg szoktak lepődni a férfiak, hogy ijedtükben tényleg megállnak. 
Szombaton ebédre voltunk hivatalosak Mrs. S–hez. Délben találkoztunk pár kollegával a suli előtt, taxiba pattantunk, majd elrobogtunk a lakásig. Mikor odaértünk, még mindenki pizsamában készítette a jaozi-kat, azt a batyu jellegű, félhold alakú, zöldségekkel és hússal töltött tradicionális kínai ételt, amit általában holdújévkor esznek. Jómagam is segítettem az elkészítésükben:
A családban Mrs. S, a férje, a 4 éves kislányuk és az anyukája (aki egyébként Kína déli részéről származik, ez nagyjából annyit tesz, mintha azt mondanánk, hogy a néni dél-olasz) lakik együtt. A folyamatosan mosolygó, hangosan kiabálós, életteli nénike eszméletlen sebességgel sürgött-forgott a konyhában, nagyjából mindenhol ott volt, és bár egy szavát sem értettem, abból, ahogyan beszélt egyértelműen ki lehetett venni, hogy ő egy tipikus anyuka/nagymama. (Pl.: Peti békésen ült a kanapén, mire a néni a semmiből ott termett, elővarázsolt egy zsák mogyorót az asztal alól, beletuszkolta a Peti kezébe, miközben nagyjából valami hasonlót mondhatott: „Na, törjél magadnak fiam, ne legyél szégyellős! Tessék-tessék! Na, gyerünk, mire vársz?”)
Az ételek között a garnélarákon, gyümölcssalátán, babcsíra salátán, és egyéb nyalánkságokon kívül szerepelt a ropogós csirkeszárny/comb is, amit szerintem mindannyian ismerünk. Csodás karamellizált, fekete, ragadós, édes mázzal bevont isteni csirkefalatok. Annyira ellenállhatatlan volt a csirke, hogy rákérdeztünk a receptre, mire Mrs. S és családja összenéztek, majd kuncogva megkérdezték, hogy „Hát Ti nem ismeritek? Hiszen ez minden kínai családban átlagos ételnek számít! Ez a kólás csirke!”
Lefagyott a képünkről a mosoly, mikor megtudtuk, hogy a csirkét megsütik, aztán egyszerűen leöntik kólával, és felfőzik. Ezen vérszemet kapva tegnap este el is készítettük itthon, és azt kell, hogy mondjam, hogy ez tényleg finom…
Másnap reggel 9-kor csörgött a telefon, nem más hívott, mint Bin Zhao, hogy akkor ő itt van a bejáratnál, és hogy menjünk a múzeumba. Kábán és némiképp zavartan pislogtunk az sms láttán, nem tudtuk mire vélni a helyzetet… aztán a QQ előzményeket gyorsan visszapörgetve világossá vált, hogy előző este valóban írt valami hasonlót, hogy ma eljönne, és hogy van-e kedvünk vele tartani a múzeumba, de abból, hogy nem válaszoltunk, hogyan szűrte le, hogy akkor reggel 9-kor találkozó, azt azóta sem tudom.
Mindegy, (relatív) gyorsan összekaptuk magunkat, majd együtt felpattantunk az 1-es számú buszra, és szépen elrobogtunk a múzeumhoz. A múzeum mellett kiderült, hogy van egy operaház, és alternatív MÜPA is, amit reményeim szerint jövő hétvégén kicsit közelebbről is megvizsgálunk majd.
A múzeumba nagyjából 11-re értünk oda, de mivel Kínában is él a szieszta hagyománya, így 11:30-kor kitessékeltek minket, úgyhogy kb. az első 3 termet tudtuk normálisan megnézni. (Nem baj, legalább marad valami látnivaló jövő hétre is.)
A múzeum után elmentünk ebédelni a kedvenc kis csaomijen-es helyünkre, ahol ebéd után betalált minket a helyi, Peti szerint általános, és mindenhol megtalálható „Józsibácsi”, aki félig vigyorogva, félig felháborodottan kezdett dumálni hozzám, hogy nekem mégis mennyi itt a fizetésem, mert szerinte nekem több mint neki, és mondjam meg, hogy nekem mennyi. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de Peti lazán megoldotta a helyzetet azzal, hogy a mi kultúránkban mi nem beszélünk pénzről és pont. Ezen még egy kicsit mérgelődött, majd dúlva-fúlva elvonult.
Íme a tornaterem. Egy régi tanterem átalakítva „mozgásközponttá”. A kulcsot egy 60 körüli bácsi őrzi (ő a köztiszteletben álló senior kulcsfelelős, ugyanis ebben az épületben van zongoraterem, biliárdterem, kínai sakk terem és egy közösségi/TV szoba) mindig mindenhol ott van, mindent lát, mindenkit ismer, őt is mindenki ismeri, úgyhogy a kis birodalmában semmi nem történhet az ő tudta nélkül. Őt stílszerűen csak „Főninek” hívjuk.
Funfact: Egész Kína a holnapi napra készül, ugyanis 11. hó 11-e a méltán híres és tradicionális „Online-shopping ünnep”napja. Ezen felbuzdulva mi is beruháztunk egy tabletre (eredetileg csak egy e-book-ot szerettünk volna venni, de a kínálatot nézegetve rá kellet jönnünk, hogy egy tablet sokkal olcsóbbra jön ki, mint egy sima e-reader, és hát valljuk be, sokkal több mindent tud) ami tokkal-vonóval nem lett több, mint 11 000 jó Magyar Forint. Ma délután rendeltük meg, és elvileg holnapra, de legkésőbb holnap utánra meg is érkezik. Majd beszámolunk, hogy, hogy szuperál a masina!
Wangtól kapott konzerv kaja: Kókusztejbe áztatott búzaszemek. Bizarr kinézete ellenére igen finom, kiváló reggeli.
Wangtól kapott igazi zöld tea. Azt mondta, ez nem a bolti sz*r, egyenesen a szülőfalujából hozta, ott szedték a szülei.
Nutella jellegű krémbe áztatott levesgyöngy szerű rágcsálnivaló.
Folyt köv.
Ágyő
