Month: November 2016

Belső-Mongólia, ahol nem nagy kunszt a hátrafelé nyilazás

Bár idén már harmadik éve élünk Kínában, eddig valahogy mindig úgy alakultak a dolgaink, hogy sosem jártunk Pekingnél északabbra. Nos, nagyjából egy hónappal ezelőtt lehetőségünk nyílt ellátogatni Belső-Mongóliába. Felejthetetlen élményben volt részünk.

Utazásunkhoz szokás szerint a bár kényelmesnek nem kifejezetten mondható, ám igencsak pénztárcabarát vonatot választottuk. Jelenlegi lakóhelyünktől a Belső- Mongol fővárosig egy laza 19 órás vonatúttal jutottunk el. Mivel a vonat éjszaka indult és másnap estére ért oda, így ez alkalommal a hálókocsit választottuk (hard-sleeper).
A kínai hálókocsikról tudni kell, hogy igencsak biztonságosak, potyázni vagy illetéktelen utasoknak feljutni szinte kizárt. A kalauz beszálláskor elveszi a jegyünket és egy plasztik kártyát ad helyette, mely jelzi, hogy pontosan melyik ágyon alszunk. Az alvófülkékben kétszer három ágy található egymás fölött. Ha valaki az utazásnak ezt a formáját választja, fogadja el a tanácsomat, és ha lehetősége van rá, a legfelső ágyat válassza. A legalsó ágyat azért nem javasolnám, mert aki napközben nem akar az ágyában feküdni, hanem mondjuk olvasni vagy esetleg nézelődni szeretne az ablakon, az tuti, hogy a legalsó ágyra ül be. Ilyenkor aztán csatlakoznak mások is, és beindul a tere-fere, előkerül a kártya, a csirkeláb és a dobozos leves, stb. Ezzel természetesen nincs semmi baj, ám igen kellemetlen lehet, ha mondjuk az ágy tulajdonosa maga is szeretne leülni, esetleg elfeküdni az ágyán.

Az vonatos utazás felejthetetlen élmény volt, ugyanis gyönyörű tájakon keresztül vezetett az utunk. Anhui megyéből indultunk, aminek nagy részében főleg síkság és szántóföldek találhatóak, ám Pekinghez közeledve szépen lassan kezdtek előtűnni a hatalmas, gyönyörű hegyláncolatok. A hegyek aztán egy pár óra után eltűntek és a végtelen füves pusztaság vette át a helyüket.
Belső-Mongóliai kirándulásunk első megállója Baotou ( 包头) volt. Baotou nem különösebben érdekes város, a térség egyik kiemelt ipari központja. Itt mindösszesen két napot töltöttünk (több is volt, mint elég) ugyanis az utazás megtervezésekor csupán egy látnivalót találtunk, az viszont nagyon érdekesnek tűnt. A várostól nagyjából 70 kilométerre-északra található egy kissé eldugott, külföldi turisták által nem annyira ismert „tibeti” buddhista kolostoregyüttes, a Wudangzhao(五当召).
Wudangzhao(五当召) Belső Mongóliában a legnagyobb és az egyik legjobb állapotban megőrzött még ma is működő kolostoregyüttes.

Arra vonatkozó információt ugyan (sem angolul sem kínaiul) nem találtunk, hogy hogyan is lehet oda pontosan eljutni, de gondoltuk, üsse kavics, mi csak azért is megpróbáljuk. Különféle weblapok segítségével arra jutottunk, hogy Baotou régi városrészében a vonatpályaudvar mellől indul egy busz, ami elvileg elmegy egy, a kolostorhoz közeli falucskába. A falucskából ugyan nincs busz a kolostorhoz, de arra gondoltunk, ha nem találunk fuvart, maximum megebédelünk, sétálunk egyet, aztán legrosszabb esetben visszajövünk a belvárosba. Másnap korán reggel felkerekedtünk és átkászálódtunk a város másik felére, majd szerencsésen megtaláltuk a (mini) buszunkat és elsőként fel is huppantunk rá. A busz szépen lassan megtelt utasokkal, főként idős emberekkel, akik már korán reggel bevásároltak a piacon és mentek vissza a falucskájukba. Természetesen beszédbe elegyedtünk, és bár a helyi dialektus okozott némi problémát azért egész jól megértettük egymást.

A társalgás valahogy így hangzott:
– Hova mentek?
– Wudangzhaoba.
– Ez a busz nem oda megy.
– De hát a sofőr azt mondta, hogy ez a jó busz.
– De nem oda megy.
– Akkor ez mégsem a jó busz?
– De jó ez a busz, csak nem oda megy.
– De ha a Wudangzhaoba akarunk menni, akkor ezzel a busszal kell menni?
– Igen, ezzel, de ez a busz nem a Wudangzhaoba megy.

Ez a lehetetlen párbeszéd még hosszú percekig így folytatódott, mire rájöttünk, hogy a bácsi arra gondol, hogy bár ezzel a busszal kell mennünk, ha a kolostoregyüttest szeretnénk megnézni, de nem megy el odáig, hanem hamarabb megáll, és aztán visszafordul. Gondoltuk, ha már ez a bácsi ilyen bennfentes, megkérdezzük tőle, hogy a falucskából hogyan tudnánk eljutni a célállomásunkig. A bácsi erre előreszólt a nála sokkal fiatalabb sofőrnek, nagyjából valami ilyesmit: „Édes fiam, itt van ez a két külföldi, vidd már el őket a Wudangzhao-ig, jó?” Legnagyobb megdöbbenésünkre a sofőr szót fogadott a bácsinak, és körbekérdezte az utasokat, hogy ki az, aki még ugyanoda szeretne velünk eljutni, majd azt válaszolta, hogy jó. Nem voltunk benne teljesen biztosak, hogy jól értettük a helyzetet, de gondoltuk akkor már várjuk ki a végét, hátha jól sül el a dolog. Útközben az út szélén még felvettünk mindenféle random embereket, akik kis horgászszékkel a minibusz középső folyosóján ültek és dőltek fel nagyjából minden második kanyarnál. A kisbusz elrobogott (80km/órával a szerpentinen a szembe sávban) eredeti végállomásához, a kis falucskába, ahol néhányan leszálltak, ám az utasok fele – köztük mi is – a buszon maradt.
A busz végállomásán nagyjából 10 darab fekete bőrkabátos kopasz férfi állt, akik a 100 éves BMW-jük slusszkulcsát az ujjukon pörgetve vetődtek rá a minibuszról leszállókra „WUDANGZHAO-WUDANGZHAO” felkiáltással. Ekkor értettük meg, hogy mitől is mentett meg minket az az ismeretlen öreg bácsika, amikor megkérte a sofőrünket, hogy vigyen el minket „háztól házig”. A sofőr szólt, hogy akkor a következő megálló a Wudangzhao, és aki bújt, aki nem indulunk. Legnagyobb meglepetésünkre nagyjából 10 perc múlva valóban elénk tárult a kolostoregyüttes gyönyörű látképe. A sofőr két órát adott a nézelődésre, aztán elindultunk visszafelé.

Baotouból másnap reggel átvonatoztunk a nagyjából 100 kilométerre található Belső-Mongol fővárosba, Hohhotba.
Mind Hohhot, mind Baotou kétnyelvű város, a buszokon például először mongolul aztán kínaiul mondják be a megállók nevét. Az üzletek nevei is kötelezően két nyelven vannak kiírva.
Hohhotba megérkezvén az első utunk a hatalmas emlékanyaggal rendelkező Belső-Mongólia Múzeumba vezetett, ahol nagyjából 4 órán keresztül barangoltunk.

Az első Kínai űrhajó

Az első Kínai űrhajós szkafandere

Az első Kínai űrhajós heti menüje

Itt nem nagy kunszt a hátrafelé nyilazás

Itt nem nagy kunszt a hátrafelé nyilazás

A lovaspóló eredeti feltalálói…

Múzeumi falszöveg angol, kínai és mongol nyelven. (Érdemes beleolvasni az angol verzióba, rendkívül szórakoztató)

Az elmúlt évek során nem egyszer kaptuk már meg a helyiektől, hogy a magyarok tulajdonképpen Kínaiak, (HUN-HAN) úgyhogy igazából mi testvérek vagyunk.

„Az elektronszarvas” (ha ez mond még valakinek valamit…PPKE-BTK Művészettörténet – középkor szigorlat 😀 )

Szállás szempontjából a Couchsurfinget választottuk, így egy kedves helyi család otthonában szálltunk meg. Laurence és Laura angoltanárok a Belső-Mongólia Orvosi Egyetemen, ahova másnap közösen el is látogattunk. Íme a kampusz:

Reggelire a helyiek általában Buuz-t, azaz (főként birka) hússal töltött gombócokat esznek teával. Mi sem tettünk másképp.

Hohhot belvárosában rengeteg a látnivaló, ezek közül én most csak egyet emelnék ki: a muszlim negyedet. A belváros szívében található muszlim kerület nagyjából olyan, mintha egy varázslatos mesekönyv lapjain sétálnánk. A házak belső udvaraiban lépten-nyomon eldugott kis mecsetekbe botlik az ember. Az utcákon különleges helyi csemegéket vásárolhatunk.

Hohhotban végre valahára lehetőségünk adódott kipróbálni a kumiszt is. Ez a fajta nagyjából 3-4% alkoholt tartalmaz, az ízét pedig nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy citromos túrótortát feloldottunk volna egy üveg vízben majd leszűrtük volna, és most annak innánk a kissé szénsavas levét.

Dzsingisz kán természetesen az egyik legnagyobb helyi legenda, hatalmas kultusz övezi a személyét. Számtalan park, utca, tér, stb. viseli az ő nevét. (Mi is egy róla elnevezett lakóparkban laktunk) Dzsingisz kán mauzóleuma egyébként a Hohhottól nem messze lévő Ordosban található, de sajnos idő hiányában oda ez alkalommal nem jutottunk el. Majd legközelebb.

Dzsingisz kán és (egyik) kedves neje

A vendéglátó családunk hohhoti látogatásunk utolsó estéjén egy különleges mongol vacsorára vitt el bennünket egy hamisítatlan családi kifőzdébe. A vacsorát a helyi szokás szerint forró sós tejes-teával kezdtük, majd Laurence kirendelt mindenféle különlegességet. Az első fogás, ami egy joghurtos (merthogy Belső-Mongóliában Kína nagy részével ellentétben valódi tejtermékeket használnak) búzadarás püré volt még egész szolidnak számított. Ezután következett a birkabélbe töltött sült birkavér (nem is véres-, inkább vérkolbász) és a krumplis-zöldséges marhahús . A kegyelemdöfés az olajos bundába panírozott birkahús volt, ami után már mozdulni sem tudtunk.

Mindent összevetve egy újabb felejthetetlen utazásban volt részünk, új barátokra tettünk szert, és ismét olyan helyekre juthattunk el, amelyekről korábban azt sem tudtuk, hogy egyáltalán léteznek.
És hogy hová megyünk legközelebb? Hamarosan megtudjátok! Addig is 再见!