Kedves mindenki!
Mivel már több, mint egy hete megérkeztünk szeretett Bengbunkba, gondoltam itt az ideje egy hosszabb beszámoló megírásának.
Nos, 2016. augusztus 25-én ismét (immáron harmadik alkalommal) repülőre szálltunk, hogy visszatérjünk Kínába egy újabb tanév erejéig. Utazásunkhoz idén is a Qatar légitársaság járatát választottuk, mivel a feladott bőrönd súlya a szokásos 23 kilogramm helyet 30 lehet, a felszolgált ételek és italok relatív finomak, hatalmas a médiakínálat és indulás/érkezés szempontjából is általában pontosak. Útvonalunk idén is a már szinte szokásosnak mondható Budapes-Doha-Shanghai volt.
Már a Ferihegyi késői indulás is betudható volt egy rossz ómennek, ugyanis Dohában mindössze egy óránk volt az átszállásra. Mindegy, végülis megcsináltuk, és rohanva bár, de éppen hogy elértük a Shanghaiba induló járatot.
Shanghaiba megérkezvén az útlevél és vízumellenőrzés után szembesültünk a ténnyel, hogy Peti bőröndjét hiába várjuk a szalagnál, ugyanis az valószínűleg nem fog megérkezni. Kisebb pánikroham közepette (ugyanis a vonatunk pár óra múlva indult Bengbuba és még át kellett kászálódnunk az egész városon a Pudong reptérről a Hongqiao vonatállomásra – cirka 60 kilométer metróval) az információnál kértünk segítséget, hogy ilyenkor ugyan mi a teendő. A pultnál természetesen visszaküldtek minket a szalaghoz, hogy ott van az, csak mi nem vettük észre, ők látják a rendszerben, hogy a csomag megérkezett Shanghaiba. Beszéljünk a kollegával, majd ő segít.
„Kollega” éppen életunt arccal pakolta az érkező bőröndöket a szalagról, mikor elmondtuk neki, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet. Azt mondta, hogy biztos itt a bőrönd, csak hülyék vagyunk és nem vettük észre, nézzük át mégegyszer. Nos, a csomag továbbra sem volt ott, az időnk és a türelmünk viszont egyre csak fogyott. A pakoló kollega azt mondta, hogy neki dolga van és nem ér ránk velünk foglalkozni, menjünk az információhoz. Az információnál persze ismét visszairányítottak a kollegához, hogy ő majd segít. Itt már kezdett eldurranni az agyam… Kisebb kiabálás után a Pudong reptér dolgozói nagy kegyesen hajlandóak voltak ismét megnézni a rendszerben, hogy hol van a csomag.
– „Oh, tényleg nincs itt! Lehet, hogy Qatarban maradt.”
– Lehet?
– Nem tudjuk. Töltse ki ezt a papírt!
Mivel más választásunk nem volt, kitöltöttük a reptéri dolgozó által elénk nyomott papírt.
– Adja meg az otthoni, magyar címét.
– De mi Kínában lakunk, oda kell majd utánunk hozni a csomagot, ha meglesz.
– Nem baj, adja meg a magyar címét és telefonszámát.
– De nem oda kell kiszállítani.
– Adja meg a Magyar címét és telefonszámát…
Robot elvtárs kizárólag ezt az egy mondatot fújta, úgyhogy jobb híján Peti megadta neki a magyar (?) címét és telefonszámát. A papír kitöltése után Robot közölte, hogy ha majd meglesz a bőrönd, akkor elküldik a Hefei reptérre.
– TESSÉK? Hogy hova?
– Hefeibe a reptérre. Majd oda kell leutazni.
– Tehát a Qatar Airlines elvesztette a bőröndünket és nekünk kell 300 kilométert elutazni, hogy visszakaphassuk?
– Ez a szabály. Reklamáljanak a Qatarnál. Viszlát.
Kicsit még üvöltöttem Robottal, aztán otthagytuk a fenébe, és elindultunk megkeresni a Qatar Airlines információs pultját az emeleten. Ott természetesen nem dolgozott senki (miért is gondoltam, hogy van ott valaki, én butus…) ahonnan szintén elküldtek a fenébe, hogy ez nem az ő dolguk, és hagyjam őket békén. Ekkor hívtam fel telefonon (félig sírva félig üvöltve) Kiddet, hogy legyen szíves beszéljen kínaiul az ügyintézővel és magyarázza el, hogy mi a problémánk.
Kidd addig üvöltött kínaiul, amíg végül mégis csak elvittek egy hátsó irodába, ahol unott arcú „Mr. Kínai Qatar” trónolt egy gép előtt. Neki ismét elmagyaráztam, hogy mi a helyzet, mire azt mondta, hogy minden nap több száz csomag elveszik (mivan???) és hogy nem kell aggódni, ez ilyen, és majd kihozzák, ha meglesz. Mondtam neki, hogy mi nem Hefeiben lakunk, és hogy a kollegája (Robot elvtárs) rossz címet írt a papírra. Azt mondta semmi baj, majd kihozzák a címünkre. Újabb 10 perc után sikerült megértenie, hogy mi nem Magyarországon lakunk és jelenleg sem ott vagyunk (!), úgyhogy a magyar cím nem fog működni. Azt mondta ne aggódjak, majd kihozzák. Amikor rákérdeztem, hogy akkor megadhatom-e a címünket, nagyokat sóhajtva és szemforgatva bár, de beleegyezett. (Egyébként még arra sem vette a fáradtságot, hogy kézzel leírja a címünket, csupán csinált róla egy képet a mobiljával…)
Ezután a kis üvöltős-sírós-csapkodós jelenet után megindult a rohanás a Hongqiao pályaudvarra, ugyanis már csak 3 óránk volt a vonat indulásáig. A vonatot szerencsésesen elértük, sőt a bőröndös kálváriára való tekintettel Kidd volt olyan cuki, és kijött értünk a pályaudvarra, hogy hazavigyen minket. Ez volt a nap legjobb része.
A következő meglepetés akkor ért bennünket, amikor beléptünk a lakásba. A padlót ellepő, hatalmas, fekete, ugráló csótányszerű lények csupán a rémálom kezdete volt… Mivel Bengbuban a nyár piszkosul meleg és párás, a másfél hónap alatt beköltözött bogárkákon kívül a lakás nagyjából minden pontját ellepte a zöld szőrös penész. Az összes ruhánk, ágyneműnk, kanapénk, a falak, az ajtók… egyszóval minden bezöldült. Nagyjából éjfélre értünk a lakáshoz, és kb. éjjel 3-ig mostunk. Az első éjszakánk eléggé katasztrofálisan sikerült, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy van két tartalék hálózsákunk, úgyhogy végül abba beburkolódzva aludtunk el a vendégszobában. (Nagyjából 24 óra utazás és a csomag elvesztése után egy ugráló bogarakkal teli penészes lakásban tölteni az éjszakát… ezt az érzést nem kívánom senkinek.)
Másnap „reggel” szerencsére már kicsit derűsebben láttuk a helyzetet. Miután nagyjából délután 2-kor feltápászkodtunk első utunk a helyi kisboltba vezetett, amit mi egymás között egyébként csak Profinak hívunk ( ha még emlékeztek a Profi üzletláncra, akkor nagyjából el tudjátok képzelni ezt a kisboltot) és vettünk egy halom tisztítószert és rovarirtót. A délután nagy része a fürdőszoba, a konyha és a nappali kigedvázásával telt. Estefelé, amikor már nem volt elég fény, a következő programunk a telefonálás volt. Vettem egy havi korlátlan Skype kreditet, amely a weblap szerint a világ összes országába érvényes – kivéve Qatart. Vettem tehát egy másik fajta csomagot, és elkezdtük hívogatni a Shanghai repteret illetve a dohai irodát a csomaggal kapcsolatban. Legnagyobb megdöbbenésünkre senki sem volt hajlandó segíteni, mindenki csak passzolgatta a kérdést, és különféle telefonszámokat adtak meg, hogy ezt meg azt kell hívni, itt majd segítenek. Ezeket a számokat (nagyjából 30x próbálkoztunk) soha senki nem vette fel, úgyhogy mikor kérdőre vontam a dohai központban a telefonos operátort, elkezdett röhögni. Erre már tényleg nem tudtam mit mondani, így inkább úgy döntöttünk, hogy hagyjuk mára ezt a csomag dolgot, és inkább kimentünk egy jót kajálni. Másnap folytatódott a takarítás, egész nap melóztunk, aminek eredményeképp a lakás immáron csillog-villog és penésznek vagy bogárkáknak már nyoma sincs. A telefonálgatásban továbbra sem jártunk sikerrel, ugyanis mindenki ugyanazt a választ szajkózta: „Nem tudjuk, hol a csomag. Legyen türelmes. Viszlát.”
A következő nap kaptunk egy hivatalos bejelentő papírt, amit szegény Petinek ki kellett töltenie a csomag tartalmával kapcsolatban, hogyha végképp nem találják, majd visszafizetik. (Nevetséges papíros, amin az alsógatyák színétől a vásárlás évéig és helyéig mindent ki kellett tölteni…)
Másnap kaptunk egy bizalomgerjesztő(bb) telefonhívást, miszerint Dohában találtak egy „possible match”-et. Nem tudjuk miért használták a possible szót, hiszen zöld Securebag-es fóliával és konkrét kódszámmal volt ellátva a csomag, ergo a világ legkönnyebb dolga lett volna beazonosítani, de mindegy. Nem keresünk logikát, mert az itt nem létezik. A telefonos kisasszony azt mondta, hogy majd valamikor küldik Shanghaiba ezt a bizonyos csomagot. Jó, várunk.
Másnap felhívtuk a repteret, de „Nem, a possible csomag még nem érkezett meg, lehet, hogy majd ma küldik. De lehet, hogy nem.”
Másnap ismét telefonáltunk, amikor is azt a választ kaptuk, hogy akkor megjött a csomag Shaghaiba (juhéj) és majd elküldik Hefeibe. Miután megpróbáltuk (sikertelenül) elmagyarázni nekik, hogy MI NEM OTT LAKUNK, és ha már elhagyták, akkor az a minimum, hogy kiküldik a mi címünkre azt a választ kaptuk, hogy ez nem az ő dolguk, bocs. Viszlát. Itt már tényleg az őrjöngés határán voltunk, úgyhogy utolsó ötletként felhívtuk a Magyarországi Qatar Airlinest, ahol végre egy olyan kedves és segítőkész hölggyel beszéltünk, aki konkrét válaszokat tudott adni a kérdéseinkre. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mit jelent az, hogy „possible match” csak annyit mondott, hogy ő azt látja a rendszerben, hogy miután a táskát Dohában kinyitották (mi???) és átkutatták, találtak benne egy régi diákigazolványt Vértes Péter névvel. Ez elég possible? : – )
A hölgyemény abban is megpróbált segíteni nekünk, hogy a csomag tényleg a címünkre érkezzen, de azt mondta, hogy őt is lepattintották azzal a dumával, hogy ők csak Anhui határáig hozzák el a csomagot és hajlandóak fizetni nekünk taxit (?) a megye határig.
Miután ismét felhívtuk a Shanghai repteret a tragikomédia tovább folytatódott. Megkezdődött az alkudozás. Először azt mondták, hogy vissza kell mennünk Shaghaiba a csomagokért. Kis üvöltözés után engedtek, és felajánlották, hogy akkor elküldik akkor Hefeibe. Újabb üvöltözés és egyeztetés után azzal rukkoltak elő, hogy akkor ők olyan nagyvonalúak, hogy Hefei helyett Nanjingba küldik majd a csomagunkat, de akkor nekünk kell odautazni, és ők majd adnak 300 yuan útiköltséget, amit Shanghaiban vehetünk át. A 42356-ik telefonhívás és egyezkedés után (nem vagyok büszke magamra) de üvöltve elküldtem őket a büdös francba, és megfenyegettem őket, hogy ebből nagy balhét csinálok.
Csodák csodájára a tombolás bejött, ugyanis beleegyeztek, hogy jó, akkor kiküldik a házhoz. Nem hittem a fülemnek. Másnap este 11-kor felhívott egy férfi, hogy hozza csomagot, és hogy ugyan elindult kocsival Shanghaiból, de lerobbant az autója Nanjingban (ezt már tényleg olyan, mint valami vicc) és majd egy éjszakai vonattal jön, és küld egy sms-t ha ideér. Másnap reggel 5:30kor be is jelentkezett, hogy akkor 10 perc múlva itt van a kapunál… és láss csodát, tényleg ott volt. A csomagot kibontották, a zipzárt tönkretették (valószínűleg ezért is rohant el a muki az átadás után egyből, hogy nehogy panaszt tudjuk tenni…) de végülis majdnem egy hét után a tékozló bőrönd hazatért.
Reggel 05:40 – A tékozló bőrönd hazatért
…a zipzárt mondjuk többet nem lehet behúzni…
… szerencsére a sajtokat nem ették meg… 
…a pálinkát tartalmazó csomagolást is csak feltépték, de nem nyitották ki …
Eddig mindenkinek kizárólag dicsértem a Qatar légitársaságot, mert tényleg klassz velük utazni, de ezek után biztos, hogy senkinek nem fogom ajánlani. Inkompetens, felelőtlen, nemtörődöm alakok, akik nem akarják sem felvállalni a felelősséget, sem megoldani a problémát, amit ők okoztak. Ha Németországban vagy Svájcban hagytuk volna el a bőröndöt nem izgultunk volna egy percet sem, mert tudtuk volna, hogy meglesz, jelentkezni fognak és a megígért határidőre ki is szállítják. Dohában elhagyni a bőröndöt és Kínaiakkal intéztetni a szállítást… talán az egyik legrosszabb kombináció.
A Qatar légitársaság egyébként arra nem vette a fáradtságot, hogy akár egy emailre is válaszoljon ezzel az üggyel kapcsolatban…
úgyhogy Dear Qatar Airways, please go and f*ck yourself.
A bőrönd visszaszerzése után egyébként teljesen feloldódtunk, találkoztunk a többi kollegával, sőt voltunk BBQ-zni és sörözni is azóta. Az új kollegák kedvesnek tűnnek, bár elég szürreális társaság: 3 amerikai, 1 angol, 1 olasz, 1 svájci és egy 1 dél-afrikai fickó, valamint egy japán és egy orosz lány (+ ugye a két magyar. : )
Róluk majd később írok részletesebben, most egyelőre ennyi elég volt.
“Don’t touch me, pain!”
U.I.: Elkezdtem mellékállásban egy magániskolában tanítani, ahol iszonyatosan cukik a gyerekek!
Folyt köv!