2015.01.25-én, nagyjából fél 12-kor indultunk neki az év első (de határozottan nem az utolsó) nagy kalandjának, Balinak. Reggel 8-ra hipp-hopp, Shanghaiba értünk, ahol a People’s Squaren célba is vettünk egy McDonald’s-ot, hogy olcsó reggeli kávét szerezzünk. A téren megállított minket két lány és egy fiú, hogy csináljunk már egy képet róluk. Persze, természetesen, semmi gond, miért ne. Számomra mondjuk már elsőre furcsa volt, hogy iszonyatosan sokat kérdeztek, hogy honnan jöttünk, merre megyünk, stb. viszont mikor válaszoltunk, ők vitték tovább a beszélgetés fonalát. Bár nem kérdeztük, de elmondták, hogy a közeli Suzhou-ból jöttek (nem, ez nem a mi Suzhounk, bár ugyanúgy írják pinyinnel, sőt, ugyanúgy is ejtik, de mégis más… ne keressetek ebben logikát) és imádják Shanghait, és valami teafesztiválra jöttek, de hát ez a város, ez fantasztikus, és bla bla bla. Egy kicsit még erősködtek, hogy menjünk együtt a teafesztiválra, meg hogy töltsük együtt a napot, de végül hála az égnek leráztuk őket. Peti azon rötyögött, hogy milyen vicces, hogy hétfő reggel ilyen random arcokba futottunk bele, és, hogy milyen barátságosak. (Budapest belvárosa megedzett, belül éreztem én, hogy valami itt nem stimmel, de aztán elszégyelltem magam, hogy, hogy lehetek ilyen rosszindulatú, hogy egyből valami rosszat feltételezek…) A reggeli kávé után elindultunk a metrómegálló felé, ahol újabb két ember kapott el minket, hogy csináljunk már egy képet róluk. Persze, miért ne. (A furcsa az volt, hogy valami tök jelentéktelen épület előtt akartak fényképezkedni + Kínában mindenki ezzel az undorító „szelfi bottal” mászkál, így nincs szükség arra, hogy megkérj valakit, hogy lefényképezzen a barátaiddal…sőt, szelfi bottal igazából barátokra sincs szükség…na mindegy). Ők is rengeteget kérdeztek, és beszéltek, de egy öreg bácsi „beleavatkozott” a jelenetbe, és hála az égnek „elrabolt” minket a fényképezkedős társaságtól. Mielőtt lejutottunk volna a metróba, még egy pár megállított minket, fotó, persze, nem gond, nagy mosoly a jelentéktelen épület előtt, majd beszélgetés… na hova ment a pár? Ki nem találjátok, természetesen arra a rohadt tea fesztiválra, és persze menjünk együtt, mert az milyen jó lesz nekünk. Leráztuk őket, majd elindultunk a metrómegálló felé, ahol (nem mondanám, hogy legnagyobb megdöbbenésemre) ott állt mind a három fényképezkedős társaság, és azon tanakodtak, hogy hogyan tudnának még több turistát bevonszolni arra a nyomorult fesztiválra.
A reggeli sokk után metróra pattantunk, és elrobogtunk a közeli (kb 50-kmre lévő) reptérre, hogy megkezdjük csudálatos utazásunkat az Istenek szigetére. Ez volt az első alkalom, hogy a Malaysia Airlines-zal repültünk (hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem egy kis félelem…) de így utólag meg kell, hogy állapítsam, hogy egész kellemes csalódás volt. A kaja finom, az ülések kényelmesek, a média választék hatalmas, a stewardessek pedig ultra-giga-mega kedvesek voltak. Az indulás előtt azért egy imát még levetítettek nekünk:
Miután szerencsésen megérkeztünk Kuala Lumpurba, majd 12 órát fetrengtünk a reptéren reggel 9-kor indultunk is tovább Balira. Nagyjából 12-kor meg is érkeztünk a reptérre, ahol az első dolgunk nem más volt, mint megvásárolni a vízumot, hogy beléphessünk az országba. A reptéren nem vacakolnak, minden USD-ben van kiírva, azt szeretik a legjobban (de finnyásak ám, mert a 2006 után nyomott bankjegyeket már nem fogadják el…). Fejenként 35 USD-ért vidáman beszambáztunk hát az Istenek szigetére, Balira. A reptéren 8000 taxis vetődött ránk, hogy „jessz, takszi, jessz, gúd prájz, jessz” de mivel mi szuper élelmesek vagyunk, kinéztük az útvonalat az internetről és nemes egyszerűséggel besétáltunk a városba.
Az első sokk a hőmérséklet volt – amire persze számít, és lélekben felkészül az ember, ha az egyenlítő közelébe készül – de megtapasztalni a saját bőrünkön egy kicsit mégiscsak más volt. A második dolog, amire szerintem nem lehet felkészülni, az a baloldali közlekedés, ugyanis az ember reflexből mindig a másik irányba néz (:
Végül a lustaság győzött (meg a 35 fok) úgyhogy a szálláshoz vezető út utolsó negyedét már taxival tettük meg, ami 30.000 rúpiánkba fájt (nagyjából 600 forint). A házigazdánk, Sita (Couchsurfing) kijött elénk és összeszedett minket, majd elvezetett a szállásunkra. Peti úgy foglalta össze a környéket ahol laktunk, mint Bali Makkosmáriája. Végül is van benne valami, a hegy tetején egy érintetlen, turistamentes, zöld övezetben laktunk egy családi házban.
A házban Sita, Vina és Abhu lakik (ők helyiek) de velünk lakott még Nikki Kanadából és Anthon Németországból (couchsurfingen illetve Airbnb-n keresztül). A csapat nagyjából 10 perc alatt összebarátkozott, úgyhogy innentől kezdve mindig volt társaságunk, sosem voltunk egyedül. Mindenki nagyon erőltette ezt a robogó dolgot, amit őszintén megvallva mi annyira nem szerettünk volna (tekintve, hogy minden rendőr – tök nyíltan – korrupt és a turistákra utazik, a közlekedés nagyjából olyan kaotikus, mint Kínában, és ráadásul mindez az úttest fordított oldalán történik) de az első nap után rájöttünk, hogy nincs mese, muszáj lesz robogózni.
Első nap – ki ha mi nem, hisz úgyis jobban tudunk mindent – gyalog nekiindultunk, hogy találjunk egy strandot a közelben (Balangan Beach). Abhu rajzolt nekünk a térképet, a közeli – nagyjából 30 – különféle strandokról, úgyhogy térképpel a zsebben 3-an nekiindultunk a szigetnek. Azt mondjuk elfelejtette megemlíteni, hogy a parthoz kanyargós, hegyre föl-hegyre le utacskák vezetnek, és a legközelebbi strand 8 km-re van, amit 35 fokban, ráadásul délben megjárni nem tréfa-dolog. A türkizkék tenger és a gyönyörű dús zöld természet valamennyire kárpótolt minket, de az első nap végén kiszáradva és rommá égve kúszunk vissza a szállásra. Ekkor jöttünk rá, hogy robogó nélkül nem megy.
Második nap Peti, Nikki és Sita elmentek, hogy béreljenek 1-1 robogót a hét további részére, napi 45.000 IRD-ért, ami átszámolva nagyjából napi 900 forintnak (3 EUR) felel meg… egy liter benzin pedig körülbelül 80 forintba került. Baráti, mi? Délután megtettük életünk első robogós kirándulását Petivel (nem tudom, ki volt jobban megijedve, ő vagy én) a turisták elől jól elrejtett Gunung Payung Beachre. (A partra vezető út tele volt majmokkal:)
A látvány magáért beszél:
Következő nap ellátogattunk a híres Padang Padang Beachre, ami egyedül azért lett felkapott, mert itt forgatták az „Eat, pray and love”című filmet Julia Roberttel (Tudom, hogy Roberts, de a reptéri brossurában csak Robertnek hívják:D). Hogy őszinte legyek, ez a strand tetszett az összes közül a legkevésbé, mivel tele volt fogkrémes orrú, sörhasú ausztrálokkal, akik bluetooth-os hangszórón üvöltették az iphone-jukról a zenét. Számomra az a hely valahogy elvesztette a varázsát… A strandon érzékeny búcsút vettünk Anthontól (aki indult tovább Új-Zélendra) majd ellátogattunk a híres Uluwatu (majom) templomba, hogy megnézzük a sziget egyik leglátványosabb eseményét, az ősi kecak táncot. (Videók hamarosan)
(Ha időm engedi, lefordítom majd a tánc történetét, de jelenleg nem érzem az energiát…sorry.)
Negyedik nap belátogattunk Denpasarba, de csak miután megkentük a helyi rendőr bácsit. Ahogy leparkoltunk a robogóval a szupermarket előtt, már ott is termett a termetes őrmester, és Petit bevitte magával az instant őrszobára – ami egyébként egy szőnyegtisztító vagy mosoda, vagy mi a fene volt – hogy jól megbírságolja. (Sita és a többiek előző nap kiokítottak minket, hogy ilyen helyzetben mi a teendő, úgyhogy követtük a tanácsaikat: Nem estünk pánikba, mosolyogtunk, és játszottuk a hülyét. Azt tudtuk, hogy fizetni fogunk így is, úgy is, de az rajtunk állt, hogy mennyit. 😀 ) Magyar akcentus elő, zavarba ejtő vigyor, értetlenkedés a köbön.. .
Az egész megbírságolás dolog úgy zajlott, mint egy színjáték:
– Nincs nemzetközi jogosítvány?
– Nó ándörsztend.
– Ajj-jajj. Az nagy baj. Szörnyű vétség, tisztában vagyunk ezzel?
– Licensz gúd. Kopi.
– Ez 500.000 rúpia lesz.
– No máni.
– Na, most mi legyen? Oké, 300.000 helyszíni bírság.
– No máni. No ándorsztend.
– Jó, jó. Csak Nekünk, csak ma 150.000 IRD
– Sztill no máni.
– Oké, mennyitek van?
– Shopping. Szmól máni.
30.000? Rendben, az is jó lesz. Szép napot.
Az első bírság 30.000 rúpiánkba fájt (600 forint), ami valljuk be, annyira nem vészes. Mivel az útlevelünkről és Peti jogsijáról is csak fénymásolatot hordtunk magunknál, így azzal nagyon nem tudtak minket beijeszteni, hogy ha nem fizetünk, majd jól elveszik az iratainkat… vegyék. Majd másolunk másikat. A folyamatos vigyorgás és értetlenkedés is fárasztóvá vált egy idő után, úgyhogy a végén feladták, és kivették a pénztárcában lévő összes pénzünket, majd futni hagytak minket. (Még szerencse, hogy mindig bekészítettünk a pénztárcába egy kis rendőr-kenőpénzt, a többit pedig a táska rejtett zugában tároltuk;)
Mivel Pityke őrmester a sarkon strázsált, a robogóra visszaszállni aznap már nem volt esélyünk, így fogtunk egy taxit, és azzal robogtunk be a fővárosba. (A Balin található taxikról érkezésük előtt már sokat olvastunk a trpiadvisoron, úgyhogy nem hagytuk magunkat átvágni. Legalábbis odafelé. A hivatalos helyi taxi társaság a BALI BLUE BIRD TAXI, akiknek van taxiórájuk – és általában működik is. Az összes többi taxi társaság kamu. Némelyiken van madár, némelyiknek igazolványa is van, de ha jót akar az ember, őket nem választja, mert úgyis átverik.)
Denpasarban Petivel és Nikkivel megnéztük a helytörténeti múzeumot, ami – azt hiszem, mindhármunk nevében mondhatom, hogy – hatalmas élmény volt.
Hazafelé elkapott minket a trópusi vihar, úgyhogy nagyjából fél órán keresztül egy utcai vegyesboltban ácsorogunk, annyira esett az eső. (Velünk szemben, az utca túloldalán lévő templomban épp egy hindu szertartás zajlott, úgyhogy addig is volt mit néznünk.:) Az eső csak nem akart elállni, úgyhogy nagyjából 2 óra ázás és Blue Bird taxi keresés után feladtuk, és beszálltunk az első taxiba, ami megállt. Volt taxiórája, működött is – a szemem végig az órán tartottam, úgyhogy azzal nem volt gond – csupán vitt minket egy-két jó nagy kört a városban, mielőtt visszaértünk volna a szállásra. A hazafele út nagyjából 50.000 IRD-vel került többe, mint a befele út, de hát mindegy, végül is túléltük…
Következő nap Vinának (akit biztos vagyok benne, hogy a Subi nagyon-nagyon-nagyon csípne) szabadnapja volt, így kocsit bérelt, és 4-en (Vina, Nikki, Peti és én) elmentünk Ubudba kirándulni. Ubud a sok hipszterről, a helyi kézművesekről, a majmokról és a rizsföldjeiről híres, csodálatos hely. Egész nap mászkáltunk, este pedig találkoztunk 3 olasz sráccal (Francescoval, Ottavioval és Axellal) , akik korábban Vinaéknál laktak couchsurfinggel és együtt vacsoráztunk.
(Kakás kávé)
Következő nap strandoltunk, majd ismét ellátogattunk az Uluwatu templomba, ahol szegény Nikkinek kétszer lopták le a szemtelen majmok a papucsát a lábáról, majd jól meg is harapták, de kárpótlásul délután naplementét néztünk egy elhagyatott hipszter ház teraszáról (:
(Keksz túladagolás)
Hazafelé menet lepakoltuk a robogókat a Nirmala (ABC) előtt, ahol egy rendőr bácsi rögtön ki is szúrt minket, és a nyomunkba eredt, hogy jól megbírságoljon. Mi ezt észrevettük, így ijedtünkben gyorsan bemenekültünk a boltba, gondolván, hogy oda csak nem jön utánunk a rend korrupt őre. Tévedtünk, ugyanis követett minket, úgyhogy egy jó kis hajsza alakult ki a sorok között. Nikkivel az üdítők között lapulva kúsztunk jobbra balra, sorról-sorra a rendőr elől. (Nagyjából úgy nézhettünk ki, mint amikor Scooby-Doo menekül a kísértetek elől…) Mikor végre eljutottunk a hátsó kijáratig, felbukkant a rendőr, úgyhogy gyors fordulás, mindent elhajint és futás ki a főbejáraton…
Következő nap délelőtt Nikkivel ellátogattunk a Blue Point nevű öbölbe, ahonnan hazafelé tartva ismét megállítottak minket a rendőrök, és szinte szóról szóra a fentebb leírt jelenet zajlott le. Petit és engem kis kihallgató szobába vezettek (ez most tényleg rendőrőrs volt) ahol megkezdődött az alkudozás:
– 500.000
– No máni
– Ok, 300.000
– No máni
– 150.000
– No máni
(10-15 perc kínos faggatózás, szemforgatás, cöccögés, stb. után aztán végül feladták)
– Haha, where do you come from?
– Húngári.
– Are you hungry? HAHAHA! How much do you have?
– 18.000 (kb. 350 forint)
– Ok, give me, bye-bye!
Nikki más taktikát választott, ezúttal nem a megszeppent fogyatékos turista szerepet, hanem a nemtörődöm, sietek a reptérre, ’hagyjatokmár’ figurát vetette be, ami szintén bejött, ugyanis ő két ausztrál dollárral oldotta meg a helyzetet. (ami kb 20.000 IRD-nek felel meg:D)
Délután érzékeny búcsút vettünk Nikkitől, akivel őszintén remélem, hogy valahol, valamikor összehoz még az élet.
Az utolsó napot romantikusra vettük, ugyanis kettecskén kalandoztunk el a Green Bowl Beach-re. Fantasztikus érzés volt, olyan, mintha lett volna egy privát partszakaszunk.
Néha feltűnt egy-két szörfös arc, de ők csak jöttek és már mentek is tovább, úgyhogy egész nap süttettük a hasunkat és fürödtünk a türkizkék vízben. Este mátrai borzaskát készítettünk szállásadóinknak, akik láthatóan élvezték a bundás csirke-vacsorát. (:
Utolsó nap reggel visszavittük a robogót, majd kóvályogtunk még egy keveset Kutában, délután pedig kimentünk a repülőtérre.
A hazaút kicsit rémisztőbb volt, mint az odaút, most már tudom, hogy az éjszakai repülés és az esős évszak nem szerencsés kombináció. Ahogy felszállt a gép, a csodaszép naplemente tárult a szemünk elé, kék és narancssárga felhőkkel. Aztán hirtelen minden fekete lett, és 3 ágú, hatalmas villámok jelentek meg körülöttünk. A kapitány szólt, hogy akkor most plíz rimén szítid, mert ez rázós lesz.
Kezdett rajtam eluralkodni a pánik, de tudtam, hogy Petire mindig számíthatok:
É: – Úr Isten, ez a vihar hatalmas… nem lehetne, hogy fölé repülünk, vagy valami???
P:- Az előző gép is így zuhant le. A vihar fölé mentek, majd légörvénybe kerültek, és kész, vége, mind meghaltak.
É: – Ja, akkor jó.
Végül egyben megérkeztünk Kuala Lumpurba, ahol újabb 12 órás haldoklás következett, másnap reggel 9-kor pedig indultuk is tovább Shanghaiba.
A Kínai Új Évre való tekintettel csak 7-re kaptunk vonatjegyet, így az éjszakát Shanghaiban töltöttük egy olcsó és tök jó kis hotelban, amit nagyjából másfél órás eltévedős-bolyongás után meg is találtunk. Másnap délben indultunk vissza Suzhouba (az ünnepek miatt a 8 órás útra csupán állójegyet tudtunk venni)és bátran kijelenthetem, hogy eddigi összes utazásunk közül ez volt az egyik legszórakoztatóbb. Az utazás első négy óráját végigpotyáztuk valakinek a helyén, miközben egy energiabomba (vagy inkább -vámpír) bácsi végig dumált hozzánk, és folyamatosan kérdezgetett. Az egész vagon minket figyelt, sokat nevettek (velünk vagy rajtunk, azt nem tudjuk) mindenesetre a mókamester bácsi nyomatta a show-t egész úton. Találkoztunk egy siket-néma társasággal is, akikkel kétszer olyan gyorsan megértettük magunkat, mint a kínaiul beszélő utasokkal. ((:
Tegnap este hazaértünk, és beleájultunk az ágyikónkba…
Néhány funfact:
– Beyonce-val nyaraltunk
– Ami engem leginkább elbűvölt Balin, az a levegő és az illatok. A robogón ülve nagyjából 20 méterenként mást érez az ember: Friss üde tiszta levegő, tömény virágillat, tömjén, kipufogó bűz, finom étel illat, sós tengerszag, stb.
– Minden egyes lakóház kertjében található egy kis templom, ahol az ősök szellemei laknak. A házak kapuit szobrok védik, akiknek minden nap ajándékokat adnak a helyiek (kis kosárban virág, rizs, füstölő, esetleg egy szem cukor vagy csoki, egy szál cigi, stb.)
– Ajándékok mindenhol vannak, az ABC-től elkezdve a piacon át az úttestig tényleg mindenhol, amit az ősöknek, szellemeknek, jó szerencsének ajánlanak fel.
– Balin ú.n. vallási felügyeleti szerv működik, akik havonta pénzt szednek a közösségek lakóitól, majd azt újra elosztják a rászorulók között. (Bár Abhu, Sita és Vina muszlimok, ezt az ’adót’ nekik is és mindenkinek fizetni kell.)
– Balin és Indonéziában az idő relatív. A helyiek ezt a jelenséget „rubber-time”-nak vagy „rubber-clock”-nak nevezik. Mindenki késik, és ez senkit nem érdekel. Minek idegeskedni?
– Bali az Ausztrálok Badacsonya. Mindenki egész nap mulat és folyton tök részeg.
– Abhu azt mesélte, hogy a legenda szerint Indonézia zászlója azért piros és fehér színű, mert bár rengeteg különféle ember él ebben a hatalmas és széttagolt országban, a vére mindenkinek piros a csontja pedig mindenkinek fehér, így nincs különbség ember és ember között.
– Balin a legtöbb házban nincs fürdőkád, sem zuhanyzó. Mandi van, ami a fürdőszobában található, dézsa szerű tároló eszköz, amiből kis vödörrel meri ki az ember a vizet és önti magára.
– A gyíkok és megapókok együtt laknak az emberekkel, senki sem fél tőlük, nem bántják egymást. (wááá)
– Balin (és elvileg egész Indonéziában) mindenki – az 5 éves gyerektől a 100 éves papperig – nagyjából tökéletesen beszél angolul. A filmekhez és sorozatokhoz nem készül szinkron, mindenki angolul néz mindent. Nem rossz, mi?
Nagyon sok minden jár még a fejemben Baliról, de azt hiszem még túl friss az élmény, és ülepednie kell egy kicsit, hogy jobban összeálljanak a gondolataim. Ez most csak így kutyafuttában az első benyomásom. Folyt köv.
Még jelentkezem, ágyő.