Tag: AUFE

Az elmúlt pár napban annyi minden történt, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Szóval még április környékén elkezdtünk Petivel nézelődni mindenféle potenciális álláslehetőségek után, és – ügynökségeket és simlis közvetítőket kihagyva – találtunk is egy csábító ajánlatot, méghozzá a közeli Bengbu-ban (蚌埠). Ez az iskola már tavaly is jelezte felénk, hogy szívesen foglalkoztatna minket, de akkor úgy döntöttünk, hogy maradunk inkább a már jól bejáratott és biztos Suzhouban. Nos, idén ismét felkerestük őket, hogy ugyan áll-e még az a korábbi állásajánlat. Puhatolódzó emailünkre egyből érkezett a válasz, Skype interjú időpont lefixálva, és hipp-hopp, azon kaptuk magunkat, hogy már el is küldték a szerződést, hogyha mi is úgy gondoljuk, akkor írjuk alá, és szeretettel várnak minket Júliustól. Be kell, hogy valljam, nem haboztunk sokat a dologgal, rögtön igent mondtunk. Májusban és Júniusban a tanításon kívül hétköznapjaink nagy része a szükséges dokumentumok (orvosi papírok, külföldi szakértői bizonyítványok, ajánlólevelek, stb.) beszerzésével és főképp izgulással telt.

Június 23-án mindketten végeztünk a vizsgáinkkal, és a papírmunkával az egyetemen, így másnap (június 24-én) vonatra ültünk, és átrobogtunk – a tőlünk egyébként vonattal egy órára délre található – Bengbu városkába, hogy a helyi rendőrségen egy újabb évre szóló tartózkodási engedélyt igényeljünk. (Persze ez leírva nagyon lazán hangzik, ám természetesen ezt a mutatványt rengeteg emailezés, telefonhívás és idegeskedés előzte meg. Végül is a lényeg, hogy minden simán ment.)

Suzhoui kapcsolattartónk – szeretett Kevinünk – nagyjából 25-e körül belibbentette, hogy az új tanár Július 1-én érkezik, és a mi lakásunkban fog lakni, úgyhogy jó lenne, ha akkorra elhúznánk a csíkot. (Na, jó, nem pont így fogalmazott, de ez volt a mondanivalójának a lényege.) Ezzel alapvetően egyébként nem lett volna semmi probléma, ha a bengbui szállásunkat nem Július 3-án vehettük volna át. Párezer telefonhívás és a bengbui kapcsolattartó figura (alias Mike) halálra idegesítése után valahogy megoldották, hogy Július 1-én beköltözhessünk az új kampuszra.
Jóbarátunk, Kidd (akit még két éve Nanjingban Couchsurfing-en keresztül ismertünk meg) aki egyébként már Bengbuban lakik, felajánlotta, hogy 30-án autóval átjön értünk Suzhouba és segít az átköltözésben.

(Kis közbeékelés: Az elmúlt egy hónapban Kína egész délkeleti része úszik az esővízben. Mindenhol árvíz van, falvakat mos el a víz, egész kerületeket kell evakuálni, a déli partot azt hiszem éppen most éri el egy tájfun, szóval van baj, na.)

Mivel Június 30-ra esőt mutatott az időjárás előrejelzés Kidd úgy döntött, hogy mégsem jön át értünk, mert veszélyes. Nagylevegő – semmi baj, számítottunk erre az eshetőségre, így vonatjegyekkel is fel voltunk készülve a költözés napjára.

Költözés előtt nagyjából egy héttel elkezdtünk pakolni, és napokig logisztikáztunk, de még így is arra jutottunk, hogy ha autó nélkül kell megoldani a költözést, akkor sajnos csak 2 fordulóban fogjuk tudni ezt véghezvinni. Csomagjaink nagyobb részét az első fordulóban átcibáltuk, a maradékot pedig Suzhouban hagytuk, Arthur lakásában.
Június 30-án reggel 7-kor megkezdtük hát a várva várt átköltözést. Xie, Wang és barátnője eljöttek kikísérni minket a kapuig. Ez egész megható jelenet lett volna, ha a kapu felé menet Wang nem ejti el nagyjából 4szer a Suzhoui „parasztzsákot”, ami már egyébként az indulás előtt cafatokra szakadt. Véletlen egybeesés volt továbbá, hogy aznap éppen ugyanazzal a vonattal utazott Arthur is mint mi, aki Shanghaiba ment barátnőjéhez (hogy segítsen neki Suzhouba költözni), így az ő kezébe is belenyomtunk 2-3 csomagot, biztos, ami biztos.

30-án természetesen egy csepp eső sem esett, ellenben 40 fok volt, így szenvedtünk Petivel rendesen. A gyorsvonatról leszállva utolsó erőnkkel elvonszoltuk magunkat és a csomagjainkat a kijáratig, ahol Kidd már várt minket – hála az égnek – kocsival. A 30-i estét a belvárosban, Kidd nagypapájának régi lakásában töltöttük. Este közösen hotpotoztunk egy hatalmasat, aztán beájultunk a kőágyon. Másnap reggel egy jó nagy tányér, forró, borsos HunDun (hmmm) reggeli után a bengbui keleti kampusz – új otthonunk – felé vettük az irányt.

Mike asszisztensével megbeszéltünk egy reggel 10-es találkozót az egyetem nyugati kapujánál. Fan (aki egyébként egy végzős diák, és mellékállásban az egyetemen melózik) már várt minket, és elvezetett a lakáshoz, ahol érkezésünkkor éppen egy csillogó szemű takarító néni serénykedett, és az utolsó simításokat végezte az átadás előtt.
Meg kell hagyni, az új lakásunk nagyon klassz! Kellemes meglepetés volt belépni, ugyanis korábbi Suzhoui tapasztalatainkból kiindulva sokkal rosszabbra számítottunk. A lakásban az összes elektronikai eszköz teljesen új, a falakat nemrég festhették, a konyha jól felszerelt, a fürdőszoba tiszta és modern, a hálószobák (merthogy kettő van) nagyok és van bennük minden, ami kell (szekrények, éjjeli szekrények, íróasztalok, székek, klíma, függöny, stb.)
A lakásnak egy hibája van, méghozzá az, hogy földszinti, úgyhogy annyira nem napfényes, mint a korábbi lakásaink, illetve, hogy hatalmas mutáns emberevő szúnyogok vannak mindenhol. (Most már szerencsére csak kint…) Nem akarok elégedetlennek tűnni, hiszen mindent egybevetve nagyon remek kis lakásunk van. Az itthagyott jegyzetek és tankönyvek alapján az előző lakók egyébként nagy valószínűséggel koreai cserediákok lehettek.

“Itt lakunk látod, ez az a ház…”

Szóval elsején reggel becuccoltunk az új lakásba, majd másodikán reggel megkezdtük a költözködős tragikomédia második felvonását: visszamentünk Suzhouba a maradék bőröndökért. (Természetesen ez nem ment ilyen simán, mivel a reggel 8-ra kiírt vonatunk az árvíz miatt nagyjából 3 órát késett, így már mielőtt elindultunk volna, akkor tudtuk, hogy lekéstük a visszafelé vonatot, amire előzőleg megvettük a jegyet. No, sebaj, valahogy sikerült elintézni, hogy áttetessük a már meglévő jegyünket egy késődélutáni vonatra. Mivel hirtelen rengeteg időnk lett, Xiével még elköltöttünk egy utolsó, kellemes kis „Jinancsirke” ebédet, aztán fagyiztunk egy jót.)

Másodikán este, az egész napos utazgatás, bőröndcibálás és 40 fok után kimerülten, ám boldogan érkeztünk vissza új otthonunkba. Költözés ezennel letudva. (Hogy őszinte legyek, sosem gondoltam volna, hogy egyszer vonattal fogok Kínában költözködni egyik városból a másikba… Nos, most már ezt is kipipálhatom a listámon.)

Az elmúlt néhány nap az új kampusz és a város felfedezésével telt. Örömhír, hogy a kampusz déli kapujánál egy hatalmas „kaja negyed” helyezkedik el, ahol a különféle éttermek és kifőzdék, pénztárcabarát árakon látják el mindenféle jóval az éhes diákságot. (Azt fontos megemlítenem, hogy a mi sulink Bengbu „egyetemi városrészében” található, ahol történetesen 4 hatalmas egyetem helyezkedik el egymás mellett/ egymással szemben, így ez a környék kifejezetten a diákokra specializálódott. )

Az egyetemünk területén egyébként két hatalmas sportpálya, uszoda, élelmiszerbolt, bank és két darab kétszintes menza található. (Meg még 1000 másik dolog…)

A kampusz alaprajza

Agyonphotoshoppolt képek a kampuszról

Tegnapelőtt elmentünk vacsorázni a többi külföldi tanárral (valami koreai BBQ étterembe), aminek aztán éjszakába nyúló sörözés lett vége. Az új kollégák jó fejnek tűnnek (többségük férfi, akinek kínai felesége/barátnője van) illetve egy Japán származású csaj. Elvileg 10-11 külföldi tanár van az egyetemen, de mi eddig csak 4-el találkoztunk.
Most kicsit lefáradtam, úgyhogy beszéljenek helyettem inkább a képek. Nemsoká újra jelentkezem, lehet, hogy már Budapestről, ugyanis 11-én indulunk haza, és egészen Augusztus 25-ig maradunk Magyarországon. 😉

Addig is csókok

一米羊肉 azaz egy méter birkahús – itt ez van méter sör helyett

Hotpot Kiddel és feleségével Xi-vel

Kiddtől kapott kávéfőző

Peti új kedvence a csilipaprikás jégkrém

Pózolj ABC-vel (Agricultural Bank of China)

Új családtagjaink: Mónika és Zoltán

Weird Al Yankovich szavaival élve: “They see me rollin’ they hatin’ I know in my heart they think I’m white n’ nerdy! Think I’m just too white n’ nerdy” 😉

Funfact: A házban, ahol lakunk elvileg külföldi cserediákok laknak, ám mi eddig kizárólag kínaiakkal találkoztuk, akik valami érthetetlen okból kifolyólag láthatóan rettegnek tőlünk. Pár napja éppen indultunk valahova, amikor a szomszédunk hazaérkezett. Ahogy kiléptünk az ajtón, egyből egy barátságos(nak szánt) „HI”-al és egy nagy mosollyal indítottunk, mire a kislány totális pánikrohamot kapott és őrülten próbálta kinyitni az ajtaját (mint valami horrorfilmben, mikor annyira remeg a kezed, hogy nem találod a kulcslyukat) majd berohant és bevágta maga mögött az ajtót. Ezt nem nagyon tudtuk mire vélni. A házban lakók ha meglátnak, inkább gyorsan elnéznek a másik irányba, és úgy tesznek, mintha nem vettek volna észre. Egyelőre nem értjük, hogy a mi probléma, de mindenestre vicces. 😀

Még egy megjegyzés: Látszik, hogy Bengbu egy kicsit nagyobb és fejlettebb város, ahol több külföldi fordul meg, ugyanis itt a kicsi gyerekek kivételével senki nem mutogat ránk ujjal, és ritkábban fényképeznek a buszon/utcán is. So far so good.