Budapest – Nyár 2017

Igaz lassan több, mint három éve Kínában élünk, ám nyaranta – mint a fecskék – minden alkalommal visszarepülünk Magyarországra, hogy a július-augusztus hónapot a családdal és a barátainkkal töltsük. 10 hónap Ázsiában, 2 hónap Magyarországon – ez a mi életritmusunk.
Amióta visszaértünk Magyarországra (nagyjából két hete) sokan kérdeztétek, hogy hogy érezzük magunkat, mi hiányzik, miféle furcsaságokkal találkozunk stb. Nos, kéréseteknek eleget téve ma megpróbáltam összeállítani egy rövidke listát arról, hogy kínai életünkből mi hiányzik és mi nem.

(Természetesen a család és a barátok áll az első helyen, őket bele sem írom ebbe a listába.)

Nézzük, mi az, ami Kínában nincs, és már piszkosul hiányzott:

– Túró Rudi

Örök és megunhatatlan kedvenc. Amióta visszajöttünk, nagyjából minden nap eszem egyet. (Ne felejtsük el, hogy Kínában nincsenek tejtermékek, ami van, az pedig borzasztó. A „joghurtot” például nem szokták hűtőszekrényben tárolni és a gyártástól számított három évig fogyasztható.)

– WC papír

Na igen. Magyarországgal ellentétben Kínában – túlzás nélkül – nagyjából minden sarkon van egy ingyenes nyilvános WC. A WC-k, amik általában pottyantós stílusú latrinák (hééé, jobb, mint a semmi, nem?) könnyebbé teszik az ember életét. Mivel ezek a közvécék ingyenesek, így természetesen nem a legtisztábbak + kézmosó szappan, kéztörlő és WC papír nem jár hozzájuk. WC papír egyébként elegáns éttermekben, középületekben, iskolákban sincs, így én már hozzászoktam ahhoz, hogy a táskámban mindig van egy plusz csomag papír zsebkendő erre az esetre. Ez a reflex Magyarországon is velem maradt, így minden alkalommal viszem magammal a kis „e.ü. csomagomat”, aztán meglepődve tapasztalom, hogy itt nincs rá szükségem.
+ érdekesség, hogy Kínában a WC papírt nem szabad lehúzni a WC-ben, hanem (jobb esetben) egy kis szemeteskosárban kell gyűjtögetni. Undi, mi? :-p

– Csapvíz

Aki ismer személyesen, az tudja, hogy én elég furcsa szerzet vagyok, mivel sosem szerettem vizet inni. Egyszerűen utáltam az ízét és kész. Nos, három év Kínában ráébresztett arra, hogy milyen szerencsések is vagyunk mi itt Európában, hogy ihatunk akár a csapból is. Kínában a víz szennyezett, így kivétel nélkül minden alkalommal fel kell forralni. (Ugye innen jön az „igyunk forró vizet mert az egészséges” duma, aminek a valódi oka egyszerűen csak annyi, hogy szennyezett.) Az egyik első este amikor hazafelé jöttünk Petivel a belvárosból, eszünkbe jutott, hogy „ajajj, elfelejtettünk vizet venni estére meg másnap reggelre, így nem lesz mit innunk…” aztán eszünkbe jutott, hogy itt arra nem lesz szükség, ugyanis a csapvíz is tökéletesen iható.

– Csend

Az utcán egymással beszélgető emberek nem üvöltenek, az édesanyák (általában) nem visítva, jelenetet rendezve szidják a gyerkőcöket a nagyközönség előtt, közös étkezések alkalmával senki nem pofázik teleszájjal úgy, hogy az ételdarabok a terítőn landolnak.

– Az ételek ki vannak a csontozva

…így nem szükséges a leszopogatott, nyálas csontdarabokat egy kupacba az asztal közepére gyűjteni.

– Csámcsogás

Na igen. CSEND!!! Végre!

– Nem mutogat/bámul senki

Üdítő érzés, hogy ha Budapesten felszállok a buszra/villamosra/metróra senki nem mutogat rám ujjal, és nem kezd el fennhangon rólam beszélni, mondván, hogy „úgysem értem”. Bengbuban általában először azt szokták kijelenteni, hogy Orosz vagyok (néha amerikai) mert ugye fehér a bőröm. (Nyilván csak ebben a két országban élnek fehérbőrű emberek…ja nem, igazából csak ezt a két országot ismerik Kínán kívül.) Utána kielemzik, hogy „sárga a hajam, kék a szemem és fehér a bőröm”. Utána – mivel megszólítani nem mernek – a fiatalabbak általában összegyűjtik az összes angol szót, amit 10 év angoltanulás után ismernek (kb. 6-7 szó) és megpróbálják felhívni a figyelmemet magukra, valahogy így: „Bjútifulla. HAHAHAHAHA! Háluó! HAHAHAHAHAHA! Nájsz túmítjúááá. HAHAHAHAHA!” A piruló tinifiúk természetesen sohasem néznek rám és igazából „nem is nekem mondják” ezeket a dolgokat, inkább csak félhangosan skandálják ezeket a mantrákat tőlem pár méterre, hátha majd meghallom és… nem is tudom, milyen reakciót várnak tőlem. Az idősebbek – akik ugye nem tudnak angolul – egyszerűen csak odajönnek és lazán az arcomba fényképeznek a mobiltelefonjukkal. Néha random családok állnak be mellém és „titkos” csoportképek készülnek.

„Budapest – Budapest, Te csodás…”

Budapest az elmúlt három év alatt annyit változott, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Itt egy tér, ott egy park, amott egy négyes metró… Nagyjából úgy érzem magam, mint egy turista a saját városomban. (: Ez azért jó érzés.

Átkelés a zebrán

Magyarországon (meg a világ kulturáltabb felén úgy általában) ha az autós látja, hogy a gyalogos szeretne átkelni az úttesten, akkor az esetek túlnyomó részében lefékez, esetleg még meg is áll, hogy átengedje. Nos, Kínában, ha egy autós látja, hogy valaki szeretne átkelni, akkor általában rágyorsít és akár el is üti. Ez nekik valamiféle hatalomjátszma/erőfitogtatás. Egy darabig úgy gondoltam, hogy „ááá, azért csak nem fognak áthajtani rajtam a zebrán” de aztán az évek múlásával rá kellett, hogy döbbenjek, hogy bizony DE. Kínában a közlekedés nem játék.

– Olvasás

Kínai életünkben a munkatempónk igen feszített, a szabadnapjainkon is gyakran dolgozunk (ha meg nem dolgozunk akkor kínaiul tanulunk) így olvasni – főképp magyar nyelvű irodalmat – egyáltalán nincs időnk. Ezen a nyáron a terveim között szerepel a lehető legtöbbet olvasni.

…és akkor mi hiányzik?

– A kaja

Közhely, de tényleg. A kínai kaja iszonyatosan finom, egészséges és rettentően olcsó. Mivel Kínában nem csak olcsóbb étteremben enni, mint otthon elkészíteni az ételt, de nyilván sokkal kényelmesebb is, így hozzászoktunk a jóhoz. (; A gyömbér, a sárkánygyümölcs, a szójaszósz, a halszósz, a birkahús, a teák, a különféle friss zöldségek és gyümölcsök mind-mind filléres tételek a boltban, cserébe viszont nincs kenyér, tejtermékek és kávé. Nyilvánvalóan a sajtos tejfölös szalonnás lángos, a túrós csusza vagy a Rákóczi túrós finomabb, mint a zöldséges párolt rizs nyáklevessel, de egészségtelenebb és drágább is…de hát…valamit valamiért.

– A nyugalom

Kínai életünket kizárólag a munkához kell igazítanunk, egyébként semmi más kötelezettségünk nincsen. Oda megyünk és akkor amikor akarunk, nincsenek határidők, nem kell sietni sehova. Feszültség, vita, intrika és acsarkodás sincsen, Petivel teljes harmóniában, békében és szeretetben töltjük napjainkat. Kínában – ellentétben Magyarországgal – senki sem panaszkodik, és nem pampognak mindig ugyanazokon a megoldhatatlan dolgokon.

– A munka

Na igen. Még csak két hete értünk vissza Magyarországra, de már elkezdtem hiányolni a munkámat. Hiányoznak a gyerekek, a klassz kis foglalkozások, a sok nevetés. (Valószínűleg, ha egy irodában dolgoznék, ahol napi 8 órában papírokat kéne különféle papírkupacokba rendezgetnem vagy emaileket küldözgetni akkor egyáltalán nem hiányozna, de mivel (számomra) a munkám érdekes és változatos, így nagyon szeretem csinálni, és természetes, hogy hiányzik.)

– A kínai órák

A sikeres középfokú nyelvvizsga megszerzése után (oh yeah!) a következő lépés a HSK5-ös, felsőfokú nyelvvizsga. A tankönyv és a hanganyag ugyan itt van nálam, de az önálló tanulás és az intenzív, heti 4-5 alkalmas nyelvóra anyanyelvi környezetben összehasonlíthatatlan.

– Sport

Amióta visszajöttünk, azóta minden egyes napra van valami előre betervezett (általában egész napot igénybe vevő) programunk, ami természetesen jó és szívmelengető érzés, ám emiatt a Kínában már jól megszokott és bejáratott heti 5 napos futás programom széthullani látszik. Ha nem szedem össze magam, ebből nem lesz nyári félmaraton…


BY THE WAY:

HSK4 – Helló középfokú nyelvvizsga 😉 Jövőre felsőfok!

Kambodzsai beszámoló 1

Előszó: Idei első kalandunk helyszíne nem más volt, mint Kambodzsa, ahol összesen két hetet töltöttünk. Utazásunkat Siem Reap-ban kezdtük, majd buszra szállva „elrobogtunk” Phnom Penhbe (a fővárosba) végül pedig az ország déli részén, a vietnámi határ melletti tengerparton pihentünk meg. Mivel ez alatt a két hét alatt eszméletlenül sok dolog történt velünk, úgy döntöttem, részletekben fogom leírni az élményeket.

Íme, az első fejezet:

Az idei kambodzsai kalandunkba 2016.01.17-én, egy hideg vasárnapi napon vágtunk bele. Suzhouból a már szinte szokásosnak mondható 8 órás vonatúttal jutottunk el a sanghaji Hongqiao pályaudvarra, ahonnan egy röpke két órás metróút után meg is érkeztünk a Pudong reptértérre.

Utazásunkhoz idén első alkalommal az Air Asia légitársaságot választottuk, amit egyébként tavaly a legjobb ázsiai fapados cégnek választottak.

Kis kitekintés:

A jegyeinket, melyek Shanghai PVG – Kuala Lumpur – Siem Reap útvonalra szóltak, még November közepén vettük meg a légitársaság weblapján keresztül. Már maga a jegyvásárlás sem volt egy egyszerű történet, (de végül nagy nehezen sikerült) ugyanis az Air Asia egy roppant cseles cég. A kiválasztott repjegyek árai a fizetést megelőző gombnyomás után megduplázódnak, te meg csak vakarod a fejedet, hogy most akkor tulajdonképpen mi is történt?  

Természetesen mindenért külön extra díjat kell fizetni:

·         a jegy csupán 1 darab 7 kilogrammos kézipoggyászt tartalmaz, azaz extra bőrönd extra pénz

·         az ülőhelyet random sorsolják neked, mint a tombolán, így ha egymás mellé szeretnétek ülni azzal, akivel, utaztok, akkor bizony azért is külön fizetni kell

·         ételt-italt egyáltalán nem szolgálnak fel (komolyan… még egy pohár vizet sem kapsz + ha van szendvicsed, azt nem viheted fel a fedélzetre, ha mégis meglátják, elveszik) így ha szeretnél enni, azt is előre ki kell választani és fizetni.

·         a jegy mellé automatikusan kötnek neked extra biztosítást autóbérlésre, síbalesetre meg mindenféle olyasmire, amire mondjuk az egyenlítő közelében éppen nincsen szükséged…

·         +extra lábhely, csendes zóna, szórakoztató füzet gyermekeknek, takaró, egészségügyi csomag, kutyafüle, bla bla bla.

Ezeket az opciókat egyesével szépen vissza kell keresni a listában, és egyenként kipipálgatni, hogy NEM, KÖSZÖNÖM, NEM KÉREM, DE TÉNYLEG. Időigényes folyamat, ám ha elszöszölünk vele egy darabig, és lefaragunk minden extra költséget, akkor elég kedvező árat kaphatunk.

A gépünk éjjel 1:20-kor indult, (úgyhogy felszállás előtt kicsit még fetrengtünk a pudongi Burger Kingben – nyugati kaja, yeah!) és másnap reggel 7 körülre érkeztük meg Kuala Lumpurba. Itt egy nagyjából 5 órás várakozás következett, majd hétfőn (Január 18) koradélután végre megérkeztünk Siem Reapba. A helyi reptér meglehetősen kicsi, így leszállás után szépen az udvaron keresztül mindenki besétált a főépületbe. Ahhoz, hogy valaki Kambodzsába látogasson, természetesen vízumot kell igényelni, amit 25 ropogós amerikai dollár ellenében az érkezéskor a reptéren is igényelhetünk. ( Érdemes előtte igazolványképet csináltatni, ugyanis ha a nélkül érkezünk, a helyszínen képet csak újabb ropogós dollárokért hajlandóak csinálni rólunk. Kiegészítés: nem véletlenül írom minden egyes mondatomba, hogy ROPOGÓS legyen az a dollár, ugyanis a helyiek a 2010 után nyomtatott, vagy kicsit gyűröttebb, megviseltebb bankókat már nem fogadják el. Mi érkezés előtt Petivel pontosan leszámoltuk és szétosztottuk az összeget (ezt egy weblapon javasolták, ugyanis néha állítólag megesik, hogy a határőrök „elfelejtenek visszajárót adni”, ha mondjuk 3 darab tízessel fizeted a 25 dolláros vízumdíjat) és amikor odaadtam a határőrnek a bankjegyeket, az ötöst szépen visszadobta, hogy nem jó. Kérdeztem tőle, hogy ugyan mi a probléma, hiszen 2010 utáni, de erre csupán annyit üvöltött az arcomba, hogy másikat adjak… Végül adtam neki egy 10-est , gondolván, hogy a visszajárót már bebuktam, de legnagyobb meglepetésemre végül mégis visszakaptam egy rongyos ötdollárost.

A pénz kifizetése után az útlevelünkbe a vízumot pikk-pakk beragsztották, pecsételtek egyet-kettőt, plusz ráadásként tűzőgéppel beletűztek még egy papír fecnit, (you know, csak a biztonság kedvéért).

A vízum-procedúra után végre be/kiléphettünk hát Kambodzsába. A szállásunk (amely egy fantasztikus családi panzió volt, remek elhelyezkedéssel, kedvező áron, stb. – ha valakit érdekelnek a részletek, szívesen küldök) ingyenes reptéri transzfert biztosított, így az épületből kilépve (nem mondom, hogy egyből,de) kiszúrtunk egy mukit „Vertex Peter” névtáblával. Ő volt Dzsendzsen, a mi tuk tuk sofőrünk.

(Fontos kiegészítő információ, hogy Kambodzsában tömegközlekedés, mint olyan nem létezik. Mindenki robogóval jár, esetleg biciklivel, akinek meg még az sincs, az bérel egy tuk tukot. Tuk tuk = riksához hasonlító, motorhoz/robogóhoz rögzített két kerekű utasszállító eszköz)

Dzsendzsen egy meglehetősen vidám fickó, aki nagyjából 30 kilométer/órás sebességgel végigrongyolt velünk a városon és elvitt minket a szállásunkra. (útközben hirtelen eszébe jutott, hogy jól jönne egy mobiltelefon tok, így kicsit azért megálltunk vásárolni. :)

image

 Tuk-tuk az utasülésről

Érkezésünk után gyors kipakolás következett, majd elindultunk felfedezni a várost.

Hogy teljesen őszinte legyek Siem Reap belvárosa megtestesít mindent, amitől irtózom és próbálom távoltartani magamat: Pub Street, turista szuvenír bazárok tele kínai műanyag vackokkal és batikolt elefántos pólókkal, nyugati kaját áruló szupertrendi pubok, koktélbárok, neonfények, lacikonyha, tökrészegen randalírozó ausztrál hordák, stb.

Az első nap Petivel felfedeztük a belvárost, és egyben meg is állapodtunk, hogy akkor inkább próbáljunk meg a saját környékünkön maradni, és innentől kezdve lehetőleg messzire elkerülni ezt a kerületet. A szálloda környéke tele volt remek helyi kifőzdékkel és éttermekkel, így onnantól kezdve leginkább csak ott ettünk.  

Első este úgy döntöttünk, hogy a másnapi Angkor-látogatáshoz bérlünk egy tuktukot, így megkértük a tulajt, hogy hívja fel nekünk Dzsendzsent, hogy ráérne-e fuvarozni minket. Másnap reggel 8-kor már hip-hop kint is termettünk, a várostól nagyjából 6 kilométerre fekvő Angkor templomkomplexum bejáratánál. A jegy egy napra 20 (ROPOGÓS) USD, a három napos bérlet pedig 40 dollárba kerül. (Mindenkit biztosíthatok, hogy maximálisan megéri.)

A fényképes belépők megvásárlás után végre beléphettünk/gurulhattunk hát Ázsia legnagyobb vallási épületkomplexumába, amely  II. Szurjavarman király uralkodása (1113–1150) alatt épült, és a mai napig az ország jelképe (ez van a zászlón és címeren is) és egyben legfőbb látnivalója is. 

Az Angkor Wat a nemzeti zászlón is megjelenik

Mivel a templomok egymástól távol, szétszórva helyezkednek el a nagyjából 400 négyzetkilométeres terülten, így a terület gyalogos felfedezését SENKINEK SEM AJÁNLOM. De tényleg. (Főleg hogy napközben nagyjából 35 fok van, és tűz a nap.) A második napon mi pl. biciklit béreltünk (1 dollár/nap), és azzal közlekedtünk.

A két napos Angkor-túránkba a következő templomok meglátogatása fért bele:

Angkor-Wat (ugye a leghíresebb épületegyüttes, ami minden képeslapon szerepel)

Ta Prohm Kei

Bayon

Angkor Thom

Ta Prohm

Banteay Kdei

Khleang

Thommanon

Chau Say Tevoda

Ta Keo

Az épületek történetét most nem írnám le, mert művészettörténész végzettség ide vagy oda, annyira én sem vagyok a téma szakértője, plusz, akit érdekel az majd úgy is utánanéz magától.

Érdekesség egyébként, hogy az Angkor templomkomplexum terültén rengeteg kis falucska található (aki ismeri a FAR CRY című számítógépes játékot, az el tudja képzelni… IGEN, PONT OLYANOK A FAULCSKÁK, MINT OTT), ahol a helyiek éttermeket üzemeltetnek, vagy éppen kókuszdiót esetleg fagylaltot árulnak.

Most beszéljenek helyettem inkább a képek:

image

Az Angkor Wat épületegyüttese

image

Kilátás az Angkor Wat tetejéről

image
image

Bayon mosoly

image

Anno Lara Croft is itt ugrált…

A templomokban a térd és vállak nem lóghatnak ki a ruha alól

Az egyik este Peti a szálloda erkélyén véletlenül belefutott egy egyedül vodkázó mongol fiúba, aki éppen a barátnőjével folytatott veszekedés után vezette le a feszültséget. A fiúk beszélgetni kezdtek, a történet vége pedig gondolom sejthető… fél óra múlva már négyen vodkáztunk a teraszon, a rosszkedv elszállt, és hajnalig beszélgettünk.

Az utolsó siem reapi napon leginkább a városban biciklizgettünk, és meglátogattunk egy-két helyi nevezettességet (az uralkodó kertje, helyi temető, stb.)

Siem Reapban megismerkedtünk kétféle kambodzsai sörrel is, amik természetesen a büszke „Angkor” illetve „Anchor” nevet viselik. A helyi ételek közül az egyik legérdekesebb az amok illetve a lok lak volt. (A rántott madárpók már csak hab volt a tortán, a videó hamarosan érkezik…;)

Rántott kígyók, skorpiók, pókok és egyéb csemegék a siem reapi piacon

Kobra pálesz…

Január 22-én Pénteken buszra szálltunk (ha-ha, ha ez ilyen egyszerű lett volna, mit ahogy én ezt most leírtam…) és átrobogtunk Kambodzsa fővárosába, Phnom Penhbe, ahol ismét rengeteg érdekes dolgot fedeztünk fel. Folytatás következik.

Happy Dragon Boat Festival!

Ma ünnepejük a 端午节-t, aza a Sárkányhajó fesztivált. 

Az ünnep eredetileg  Qu Yuan (i.e. 340–278) halálának évfordulójához kapcsolódik de most nincs kedvem leírni az egész történetet, sorry. :)

A Sárkányhajó Fesztivál tradícionális étele a Zongzi (粽子), ami tudladonképpen nem más, mint bambusz levélbe tekert ragacsos húsos rizs.

Csók