Petivel gyakran beszélgetünk arról, hogy vajon hogyan is látja egy külföldi Magyarországot, mit gondolhatnak rólunk más országokban. Nos, a választ a lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, csak nem akarjuk beismerni: SEMMIT.
Magyarország a világ 90%-ának szemében egyszerűen nem létezik. Az Európai Unióban persze ismernek minket (Magyarország, a kis „pain-in-the-ass” furdancs, aki azon élvezkedik, hogy kikéri magának, hogy ő bizony nem Kelet-Európai, hanem Közép-Kelet Európai Ország…)
Kínában például az átlagemberek kettő azaz kettő darab országot ismernek Kínán kívül: Amerikát és Oroszoroszágot. A kicsit műveltebbek esetleg ismerik Japánt, Koreát és (valamiért) Ukrajnát. Ennyi. Olyan, hogy Európa? Az micsoda? Ilyenkor néhány embernek esetleg feldereng, hogy Európa fővárosa Párizs, ahol levendula mezők vannak, ezért romantikus hely. (Most azt hiszed, hogy viccelek, de sajnos nem. Az egyetemista diákjaim 95%-a gondolkodik így, és ők még az értelmesebb rétegbe tartoznak.)
Véleményem szerint a Magyar országimázs egy totális csődtömeg. Az országot népszerűsítő kisfilmekben gyakorta szeretjük hangoztatni, hogy milyen klassz sikereket értünk el a múltban.
Már elnézést, de ezt kit érdekel?
Kit érdekel, hogy 1953-ban Magyarország megnyert egy focimeccset? Engem például teljesen hidegen hagy. Nem az én érdemem, nem voltam ott, én nem tettem hozzá semmit és nem érzem magaménak ezt az egészet. Egyébként meg nevetséges és szánalmat keltő, hogy egy darab megnyert focimeccs az ország egyik legfőbb érdemei közé tartozik.
Kit érdekel továbbá, hogy számtalan kiemelkedően tehetséges, okos ember – akik egyébként kb. egytől egyik külföldre menekültek Magyarországról, és ott valósították meg önmagukat, mivel ott kaptak teret és lehetőséget, ezért ott is lettek híresek – született anno Magyarországon?
Szerinted, ha egy indonéznek megmutatod a golyóstollat, akkor majd sikítva kap a szívéhez, hogy „Uram Isten! Bíró László! Magyarországon született (de Argentínában halt meg)! Azonnal el akarok látogatni Magyarországra!” Hátőőő… nem éppen. Mire megyünk azzal, hogy Szentgyörgyi Albert (aki egyébként kutatásai nagyrészét Amerikában folytatta, és később Massachusettsben halt meg) felfedezte a C vitamint? Mit várunk ezért? Köszönetet a világtól?
Véleményem szerint el kéne már engedni ezt az egész múltidéző, búsongó baromságot, és leállni azzal, hogy más emberek korábban elért sikereivel próbálunk meg eladni egy országot. Helyette mondjuk koncentrálhatnánk valami olyanra, aminek még akár értelme is van.
Hogy mire gondolok? Például a gasztronómiára… (bár ukrán és orosz kollegáimmal már számtalanszor megbeszéltük a gulyásleves, töltöttkáposzta és pörkölt kérdéskörét – mivel természetesen ők is kizárólag magukénak vallják ezeket az ételeket…) A magyar gasztronómia, még ha nem is annyira hűde különleges és egyedülálló, azért valljuk be, a magyar kaják rettentően finomak. A magyar borok már inkább különlegesek, csak elnyomja őket a körülöttünk lévő országok nagyobb és híresebb borkultúrája. Ha egy kínai választhatna, hogy egy francia vagy egy magyar bort kóstoljon meg, szerinted melyik után nyúlna? (Emlékezz, Párizs, levendula mezők + fogalma sincs róla, hogy mi az a Magyarország, és ha megmutatod neki a bűvös Rubik kockát, akkor sem fog neki beugrani semmi.)
A másik dolog, ami abszolút egyedülálló Magyarországgal kapcsolatban, az a víz. Kínában, ahol minden egyes zuhanyzás után pokolian viszket az ember bőre, mert a hipószagú víz szétmarja, és az egyetlen fogyasztásra alkalmas palackozott „mineralizált” víznek is undorító klóríze van, ott igenis nagy dolognak számít a víz. (Azért hozom fel mindig Kínát példának, mert itt élek… ezt látom nap mint nap.) Hévíz, Egerszalók és az összes többi természetes egészséges fürdővíz, olyan kuriózum, amit a magyarok egyszerűen fel sem tudnak fogni, mivel nekik (nekünk) ez adott. Adott, hogy ihatsz a csapból. Nyilvánvaló, nem? Adott, hogy naponta zuhanyozhatsz? A WC-t is ivóvízzel öblíted le. Nos…Amerikában, Afrikában és Ázsiában ez például egyáltalán nem nyilvánvaló. Ez egy kuriózum, amit meg kéne becsülni, és fejleszteni. Erre lehet(ne) építeni.
A másik nagy előny, az ország mérete. Kínában hozzászoktam, hogy ha hétvégén el akarok ugrani a 800 kilométerre lévő Sanghajba ügyet intézni, akkor semmi gond, veszek egy vonatjegyet és megyek. Az elmúlt években nemes egyszerűséggel átértékeltem a távolságok jelentését.
Amikor valaki azt mondja nekem, hogy: „Atyaég, olyan régen szeretnék eljutni Pécsre, de még sosem volt alkalmam rá.” Akkor csak ennyit kérdezek: „Mi van? Pécsre? Ugye most viccelsz?” Maximum 300 kilométer, még ha az ország másik oldaláról érkezel is. Délelőtt lemész, este vissza. Ennyi. Magyarország a turisták számára nagyjából csillagtúra-szerűen beutazható, aprócska terület.
(Persze, megvan az a réteg is, akit kizárólag a Kazinczy utcai romkocsmák érdekelnek, és gyakran azt sem tudja, hogy pontosan mi is a neve annak a városnak, ahol éppen van, mert 0-24 részeg, de ez megint egy más történet.)
Magyarország egy kicsi, titokzatos ékszerdoboz, egy aprócska és különleges nemzettel, amit kevesen ismernek. Budapest, Hollókő, Szentendre, Aggtelek, Hévíz, Balaton, Egri borvidék, Tokaj, Hortobágy és még ezernyi változatos, érdekes és gyönyörű hely van Magyarországon, amire büszkék lehetnénk. Gasztronómia, kultúra, koncertek, különböző zenei és gasztro fesztiválok, természeti szépségek, kiránduló útvonalak, sportolási lehetőségek, Balaton, gyógyfürdők, Aquaparkok, kézművesség, népművészet és még sorolhatnám. Ezekre lehetnénk igazán büszkék, és szerintem ezekkel kéne kezdeni valamit, nem azzal, hogy anno megnyertünk egy focimeccset.
Ezúton is köszönjük mindenkinek!
