A csupán csak egy napos (ám annál tartalmasabb) lampangi kirándulásunk reggelén az első dolgunk a maradék zserbó elpusztítása volt. (A szálláshoz egyébként reggeli is járt.)
“To make it a good time, make it gerbeaud time…”
Miután feltankoltunk elegendő energiával, elindultunk, hogy felfedezzük ezt a csodás kisvárost. A városka hangulatát nagyjából egyébként egy magyarországi faluhoz tudnám hasonlítani: a forgalom nem túl nagy, az emberek rádköszönnek az utcán, esetenként oda is jönnek, hogy minden rendben van-e, mert ha esetleg elvesztél ők szívesen segítenek, ajánlanak egy jó éttermet a környéken, egyszóval mindenki barátságos és folyton mosolyog.
Az egész napot a templomok felfedezésével töltöttük, íme néhány kép:
A régi belváros térképe
A kertekből banánfák lógnak ki (:
Buddha talpak
A legfinomabb kókusztej, amit eddig életemben ittam
Folyópart
A térképen található templomok közül nagyjából mindegyiket meglátogattuk. A távolságok gyalog is könnyedén bejárhatóak, de ha valaki esetleg nagyon nem bírja, bérelhet lovaskocsit, ugyanis Lampang belvárosában még ezt a tradicionális közlekedési eszközt használják. 
Lampang a gyönyörű templomokon kívül a kerámiáról is híres. A város jelképe a kakas, amit előszeretettel helyeznek el az utcatábláktól elkezdve a háztetőkön át a középületekig, nagyjából mindenhol.
Az egyik templomba betévedvén egészen véletlenül belefutottunk egy helyi buddhista fesztivál előkészületeibe. Érkezésünkkor a helyi nénik éppen lázasan díszítették az egyik templomépület belsejét, és gondolták, ha már ottvagyunk, minket is „befognak” egy kicsit dolgozni. Arra sajnos nem derült fény, hogy tulajdonképpen pontosan miféle ünnepségre is készültek a vidám nénik, de ha tippelnem kéne, talán valami hálaadás-szerűségre gondolnék, ugyanis a dekoráció legfőképp csokorba kötözött zöldségekből és gyümölcsökből állt.
(A wordpress jelenleg megmakacsolta magát és néhány képet nem hajlandó elforgatni, még akkor sem, ha alapból elforgatva töltöm fel… most ezzel kell megelégednetek, bocsesz )
(A wordpress jelenleg megmakacsolta magát és néhány képet nem hajlandó elforgatni, még akkor sem, ha alapból elforgatva töltöm fel… most ezzel kell megelégednetek, bocsesz )
A templomlátogatás végeztével maradt még annyi időnk, hogy visszamenjünk a szállásra, és megkérdezzük a főnököt, hogy melyik helyet ajánlaná vacsorázni, ha valami nagyon helyit szeretnénk enni. A főnök felesége volt olyan kedves és felajánlotta nekünk, hogy elvisz minket egy nagyon-nagyon helyi étterembe, sőt még rendelni is segít. Nos, így is tettünk, és gondolom, mondanom sem kell, egy fantasztikusat vacsoráztunk. Igaz, azt, hogy egészen pontosan mit is ettünk aznap este egyikünk sem tudja, de abban egyetértettünk, hogy nagyon finom volt.
A vacsora után visszatértünk a szállásra, hogy felvegyünk a hátizsákjainkat, ugyanis este 8-kor indult az éjszakai vonatunk Bangkokba. Bár a szobánkból már reggel kicsekkoltunk, a szálloda tulajdonosa volt olyan kedves és megengedte, hogy indulás előtt még mindhárman lezuhanyozhassunk az ő privát szobájának fürdőszobájában.
Miután lezuhanyoztunk és elkészültünk, a főnök ígéretéhez híven elvitt minket a lampangi vonatpályaudvarra. A Lampang-Bangkok vonatjegyek megvásárlása egyébként egy külön szenvedés-történet, de most nincs kedvem nagyon részletekbe menni. Legyen elég annyi, hogy számtalan sikertelen vásárlási kísérlet után (mivel a VISA és MASTERCARD nem megbízható forrásnak számít bizonyos thaiföldi bankok körében…) nagy nehezen Balázsnak sikerült megvennie a jegyeinket thai bankkártyájával. A jegyeket postával elküldték a chiang mai hotelunk recepciójára, amit érkezésünkkor át is vettünk. Ha valaki a főszezonban (december- január-február) utazgat Thaiföldön belül, annak érdemes előre megvenni a jegyeket, ugyanis könnyen elfogynak.
A lampangi resti
Az éjszakai vonatunk egy vadonatúj (természetesen kínai) szuperkényelmes alvókocsis szerelvény volt. Amint felszálltunk, rögtön be is helyezkedtünk a kis kuckónkba, és a fárasztó, egész napos kirándulás után már húztuk is volna a lóbőrt, ha a mellettem lévő kabinban édesdeden szundikáló, nagyjából 60-70 közötti bácsi nem horkolt volna olyan elviselhetetlenül. Ő nem csak a lóbőrt húzta, hanem nagyjából az egész lovat, a horkolásától szinte berezegtek az elválasztófalak.
Lampangi Kóbor Grimbusz
A rutinos utazó ilyenkor nem esik pánikba: füldugó elő, és jóéjszakát! (:
Folyt. köv.
