Tag: Nanjing

2014.10.02-án csütörtök éjjel fél egy körül elindultunk a suzhoui pályaudvarra, hogy elkapjuk a két órás vonatot Nanjingba. Az utazás előtt Nanjingról (南京) mindössze annyit tudtunk, amennyit a Wikipédián és az útikönyvben olvastuk: „Jiangsu tartomány (Csiangszu) fővárosa Kínában. Korábban többször volt Kína fővárosa, és a négy nagy történelmi főváros közé sorolják; kulturális és történelmi szerepe kiemelkedő, egyben helyszíne a tragikus nanjingi mészárlásnak.” A Jangce két partján elterülő várost időszámításunk előtt 495-ben alapították, és többször is viselte a Kína fővárosa címet – például a Ming dinasztia idején is. Ebből az időből számos műemlék maradt fenn, többek között az – egyébként a kínai nagy falra emlékeztető – városfal, a Ming palota romjai, az uralkodó család tiltott városa, stb. Ezeket mind megnéztük. Bizony.

Az éjszakai vonatkozás – annak ellenére, hogy Petivel két különböző, egymástól távolabb lévő 6-os ülésen ültünk – egészen zökkenőmentesre sikeredett. Az első egy-két órában mindenki aludt, aztán hajnal felé lassan elkezdtek ébredezni a népek. A velem szemben ülő középkorú néni egész úton engem bámult, úgyhogy úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Amikor kivettem a fülhallgatót a fülemből, azonnal megszólított – persze kínaiul – és kérdezgetni kezdett, hogy hova megyek, honnan jövök, stb. A telefonos fordítóprogram gyorsan megoldotta a helyzetet, a bámulásból mosoly lett, és 10 perc múlva már országos barátnők voltunk. Egyszerű mondatokban kommunikáltunk, a néni szavakat tanított (tegnap, ma, holnap, ilyesmi…) és roppantul élvezte a béna kiejtésemet. Ahogy az emberek elkezdtek ébredezni, egyre többen kapcsolódtak be az oktatásomba, és az út végére már legalább 12 ember vett részt az instant kínai-angolórában. Gondoltam tanítok nekik egy-két magyar szót, és legnagyobb megdöbbenésemre az emberek 90%-a első hallásra tökéletes kiejtéssel skandálta utánam, hogy „mosoly”meg „alma” meg ilyesmi.

Reggel fél 6-ra értünk Nanjingba, ahonnan első utunk az állatkertbe vezetett. (A programválasztásnak egyébként igen praktikus oka volt, méghozzá az, hogy az állatkert a vonatállomástól 10 perc sétára, egy közeli park túloldalán helyezkedett el.) A fél 8-as nyitásig még volt jó másfél-két óránk, így leültünk a bejárat közelébe reggelizni és nézelődni. Érdekesség, hogy Kínában az idősebb emberek igen aktívak, általában reggel 6-7, és este 8-9 felé összegyűlnek, és közösen tornáznak, hogy fitten tartsák magukat.  Az állatkert előtt kb. 5-6 csoportban különböző foglalkozások zajlottak, volt többek között kardos edzés (80-90 éves nénikkel…) egyszerű aerobik, thai-chi, stb. (Egy-két idős néni olyan magasra emelte a lábát, ill. olyan spárgákat nyomott a parkban reggel 6-kor, hogy igencsak elszégyelltem magam…)

07:30-kor kinyitott az állatkert, el is indultunk megkeresni a fehér tigrist Simonnak. Jelentem megtaláltuk:

Az állatkert egyébként félig egy hegyre épült, így gyönyörű kilátás nyílt a városra és a park többi részére is. Azt hiszem, ha mindent megnéztünk volna rendesen, nagyjából egy napot ott tölthettünk volna. Íme, néhány kép:

A nagyjából 3 és fél órás nézelődés után elindultunk megkeresni a szállásadóinkat. Szerencsére az állatkertnek saját metrómegállója van, így nem kellett sokat bolyongani. (Nanjingban egyébként 5 metróvonal működik, mondanom sem kell, hogy összehasonlíthatatlan a budapesti metrókkal. Biztonsági automata üveg, plazmatévé mindenhol, légkondi és ami nekünk iszonyat nagy segítség volt, mindent bemondanak és kiírnak angolul is.) A metróra egyébként nem jegyet kell vásárolni, hanem egy érintőképernyős automatán be kell állítani, hogy honnan hova szeretnél menni, bedobni a 2 yuant (80 forint) és a gép kiad egy kék műanyag korongot. Ezt a korongot kell hozzáérinteni az automata kapukhoz, hogy bejuss, amikor pedig kifelé mész a választott állomásodon be kell, hogy dobd egy gyűjtődobozba. (Csak akkor nyitja ki neked az automata kaput, ha arra a megállóra szól a korongod, úgyhogy csalás kizárva. Nem mintha bárki is próbálkozna ilyesmivel.) A helyi Deák téren metrót váltottunk, és elrobogtunk szépen a már előre megbeszélt állomásra, ahol szállásadónk, angol nevén Kidd már várt minket. Róla csupán annyit tudtunk, hogy ő is részt vesz a Couchsurfing programban, úgyhogy gyakran fogad külföldieket, és minket is szeretettel vár. A lakása a metrómegállótól nagyjából 5 perc sétára (a Bíbor-arany hegy lábánál) egy társasház 5. emeletén volt, ahol feleségével és a kutyájukkal élnek hármasban. Mondanom sem kell, hogy iszonyatosan kedvesek és jó fejek mind a ketten. Ahogy megérkeztünk, azonnal kaptunk 1-1 nagy bögre frissen darált etióp kávét, (egy hónapja az első igazi kávénk volt, hmm…) hogy újult erővel folytathassuk a napot. (Vicces egyébként, hogy ebben a 10.000.000 fős nagyvárosban sikerült pont egy olyan srácot kifogni, akivel egy perc alatt egy hullámhosszra hangolódtunk, azonnal megtaláltuk a közös hangot, hasonló humorérzékkel rendelkezünk – és a srác nem utolsó sorban bolondul a Tarr Béla és Jancsó Miklós filmekért.)

A csomagok lepakolása után közösen elmentünk a Nanjing történeti múzeumba, ahol újabb két és fél órán keresztül barangoltunk és ámuldoztunk. Valószínűleg ott is el tudtunk volna tölteni egy egész napot. A múzeum után bedobtunk egy újabb kávét (hmmm…) majd összeszedtük Kidd egyik barátját a belvárosban. Félúton becsatlakozott hozzánk Kidd felesége és az egyik barátnője, és így 6-an elmentünk vacsorázni a „Green Tea” nevű, igen elegáns étterembe. (Természetesen nem hagytak minket fizetni semmiért.) A vacsora után kocsiba pattantuk, és kegyelemdöfésként elmentünk még egy hatalmas bevásárlóközpontba nézelődni.

Másnap reggel az első utunk a Nanjingi mészárlást bemutató múzeumba a „Nanjing Massacre Memorial Hall or Memorial for Compatriots killed in the Nanjing Massacre by Japanese Forces of Aggression” vezetett. (Hogy őszinte legyek, mielőtt Kínába érkeztünk, fogalmam sem volt róla, hogy mi is történt itt 1937 decemberében.) A múzeum – ami kívülről és belülről egyaránt iszonyatosan nyomasztó – annak a 300.000 halottnak állít emléket, akik az 1937. december 13-án kezdődő és 6 héten át tartó, különösen kegyetlen Japán népirtás áldozatai lettek. Ha valamihez hasonítanom kéne, talán a terror háza lenne a legjobb párhuzam, azzal a különbséggel, hogy itt az események igen rövid idő alatt zajlottak le. A Japánok 1937. december 13-án (ugye ekkor épp Nanjing volt Kína fővárosa) elfoglalták a várost (az akkori kormány elmenekült, de a teljes civil lakosság itt maradt) és elkezdődött az őrület. Korra és nemre való tekintet nélkül a Japán katonák kb. 300.000 embert mészároltak le, kínoztak halálra válogatott, kegyetlenebbnél kegyetlenebb módszerekkel, és kb. 40.000 nőt erőszakoltak meg. (A legszebb egyébként, hogy ők ezt azóta is tagadják, ilyen nem is volt.) Számomra igen megrázó élmény volt.

A múzeum után a következő program a Bíbor-arany hegy megmászása volt, ahova Kidd és egy kedves barátnője is eljött velünk. A hegy tetejére felérve megcsodáltuk a „Modern Kína atyjának” nevezett Sun Yat-Sen mauzóleumát, és a gyönyörű kilátást Nanjingra.

A hegymászás után elmentünk közösen bevásárolni, ugyanis aznapra Kidd és Felesége közös-főzős, otthoni vacsorát szerveztek nekünk. Petivel bevállaltuk, hogy a desszertet mi készítjük, úgyhogy maratunk a jól bevált Gundel palacsintánál. (Azzal a kis különbséggel, hogy a töltelék mandulából készült. Tudom, hogy nem illik az embernek a saját főztjét dicsérni, de bártan mondhatom, hogy ez a palacsinta isteni lett. Főleg, hogy Lindt csokoládét használtunk a csoki szószhoz.) Különösen nagy sikert aratott, ahogyan Peti kalapáccsal verte a mandulát, hogy minél apróbb legyen.

Az ételek isteniek voltak, íme 1-2 kép:

A vacsorához egy üveg Tequila is elfogyott (amit Kidd egyébként bornak hív) és nagyjából éjjel kettőig beszélgettünk.

Másnap reggel ellátogattunk a város közepén elhelyezkedő Jiming Buddhista Kolostorba ( 鸡鸣寺), ahol egyébként csak női szerzetesek laknak. (Érdekes, hogy remekül megfér egymás mellett a magát önellátó gazdálkodásból fenntartó apró kolostor és a felhőkarcolók). A kolostort 557-ben építették, de a mai, végeleges formáját „csak” 1387-ben, a Ming dinasztia idején kapta. Számomra ez volt a nanjingi kirándulás csúcspontja. Elmondhatatlan élmény, úgyhogy meg sem próbálom leírni. Beszéljen helyettem néhány kép:

A templom után megmásztuk a Ming dinasztiából fennmaradt városfalat, aminek egyébként az összes építőköve eredeti. Hihetetlen.

 Falmászás után ebédeltünk egyet a belvárosban, majd Petinek kerítettünk egy dobos „practice pad”-ot, hogy Kínában is edzésben maradhasson. (Külön érdekesség, hogy magunktól valószínűleg sosem találtuk volna meg ezt a boltot, ugyanis egy irodaháznak tűnő felhőkarcoló 14. emeltére kellett felmennünk, hogy bejussuk a hangszerboltba. )

Délután benyomtunk egy újabb kávét, majd megnéztük az egyik leghíresebb nanjingi egyetemet.  

                 (Harangozó Teri legújabb albuma)

Vacsorára találkoztunk Kidd néhány barátjával, és elmentünk egy „Western food”-ot, azaz nyugati ételeket áruló étterembe. (Azt mondták néha még ők is megunják a rizst.) Ettünk pizzát, hagymakarikát, sültkrumplit, stb. Az egész”nyugati stílusú vacsorában” számomra az volt a legérdekesebb, hogy ezt is kínai módon ettük, azaz középre tettük minden ételt, és mindent megosztottuk egymással. Szimpatikus módszer, tetszik.

Másnap reggel elkirándultunk a Ming dinasztia első császárának síremlékéhez, ami Nanjing tiltott városában található.

                         (A Tiltott város alaprajza)

A vonatunk 15:25-kor indult a pályaudvarról, úgyhogy indulás előtt még közösen ebédeltünk egyet Kiddel és a feleségével, majd kocsival kivittek minket az állomásra. A hazafelé út már kevésbé volt csendes, a 4 órás útból – teleshoppos műsorvezetőket megszégyenítő kitartással – nagyjából 2,5 órát a kocsi közepén végigpofáztak a kalauzok, akik mindenféle csecse-becsét árultak, a karkötőtőktől elkezdve a szerencsehozó nyakláncokon át a műanyag színes és világítós pörgős izéig. (Nagy meglepetésünkre elég sokan vásároltak tőlük.)

Mindent összevetve iszonyatosan nagy élmény volt, Nanjingot mindenkinek látnia kell, és ami még ennél is fantasztikusabb, hogy új barátokat szereztünk, akiket remélem, minél hamarabb újra láthatunk itt Suzhouban, jövő nyáron pedig családostól Budapesten is.

  (Bocsánat, ez most egy kicsit hosszú lett.)