Az agykontroll ismét működött, ugyanis másnap reggel (miután nagyjából 4-kor feküdtünk le) a belső órám pontban 8-kor ébresztett. Ébredés után zavarodott pakolás és kapkodás következett, ugyanis 9-kor indult a buszunk Koh Chang szigetére az Ekkamaitól.
Csodával határos módon valahogy elértük a buszt, és még az 5 órás utat is túléltük. Nem mondom, hogy a legjobb állapotban voltunk, de ugye aki éjjel legény…
(Kis kiegészítés: Ha valaki Koh Changra indulna, annak ajánlom 999-es számú „government bus”-t, ugyanis ez a „leghivatalosabb” busztársaság, ami egyben a legolcsóbb is. Megbízható – persze csak olyan ázsiai módon – és biztonságos.)
Bangkokból öt óra alatt eljutottunk Tratba, ahol kompra szálltunk és áthajóztunk a mesebeli Koh Changra, vagy magyarul az Elefánt szigetre.
Ha valaki játszott már a Far Cry című számítógépes játékkal, az pontosan el tudja képzelni, hogy milyen is volt ez a kis sziget. Pont olyan. Sűrű, zöldellő dzsungellel borított, hegyes-völgyes trópusi sziget, ahol kizárólag robogók, pickupok és terepjárók közlekednek. (Egyedül a kalózok hiányoztak 😀 )
A szállásunkat ezúttal sajnos nem tudom dicsérni, ugyanis a legjobb rész az volt, amikor 3 nap után végre kicsekkoltunk és eljöttünk onnan.
A „recepciós néni” nagyjából ütötte a kínai szintet: Mikor első nap megpróbáltunk becsekkolni (és egyben fizetni is) a nő éppen tévét nézett, közben ebédelt és telefonált, és láthatóan rohadtul meg volt sértődve, amiért mi belerondítottunk az ő programjába. A tekintetét egyszer sem emelte fel a képernyőről, hozzánk egy büdös szót nem szólt, csak elvette a pénzt és unottan odadobta a két kulcsot az asztalra. Mivel Thaiföldön a December – Január – Február a főszezon, a szállások nagy része pillanatok alatt betelik. Ha lett volna más opció valószínűleg azon nyomban sarkon fordultunk volna, és kerestünk volna egy másik helyet, de sajnos addigra már minden lehetséges szobát kiadtak. Maradt tehát az undorító csótánytanya a büdös bunkó nőszeméllyel.
Rutinos utazóként a plusz hálózsák és a törülköző mindig ott lapul a táskánkban – hát itt szükségünk is volt rá. Miután megláttuk, hogy az ágy mennyire mocskos, gondoltuk, a törülköző használatát már meg sem kockáztatjuk.
Az elkövetkező három napban (2017.01.16-17-18) azt csináltuk, amit a turisták ilyenkor szoktak: úsztunk, kirándultunk, kajáltunk és napoztunk. Teljes relaxáció stressz nélkül.
A szigetet magyarul Elefánt szigetnek hívják, mivel nemcsak elefánt alakú, hanem – ki gondolta volna – rengeteg elefánt él itt. (:
A kiöregedett „nyugdíjas” elefántok öregotthona ez a sziget, ahol látszólag egész jó körülmények között éldegélnek. Nemegyszer láttunk például elefántokat az út menti kávézók kertjeiben békésen legelészni.
Mint később kiderült, a szigeten bébi elefántok is élnek, akiket minden nap levisznek a tengerpartra fürdeni. Az egyik ilyen fürdetés alkalmával „egészen véletlenül” mi is jelen voltunk, így közelebbről is megismerkedhettünk ezekkel a csodálatos állatokkal.
A koh changi kirándulás számomra egyik legemlékezetesebb pontja a Klong Plu vízesés meglátogatása volt. Igaz, először rossz irányba indultunk a dzsungelben és össze-vissza kavarogtunk nagyjából egy órán keresztül, de végül megtaláltuk ezt a gyönyörű, rejtett kis vízesést.
Lost in the jungle…
A kristálytiszta édesvízben úszni is lehetett, ám tele volt hatalmas (1-1,5 kilós) halakkal, akik szó szerint kóstolgattak bennünket. Egészen félelmetes volt, főleg, hogy semmivel nem tudtuk őket elijeszteni. Hiába kapálóztál, a hatalmas dagadt halak szépen megvárták, amíg lenyugszol, aztán folytatták a lakomázást a bőrödből. Az egyik bácsi azzal próbált megnyugtatni, hogy nem kell félni „just kissing you”.
… nem mentek arrébb…
… hiába minden.
“Don’t worry, just kissing!”
A szigetről 18-án indultunk vissza Bangkokba, ugyanis Eszter repülőgépe éjjel indult vissza Magyarországra. A menetrend ugyanaz volt, mint odafelé, csak fordított sorrendben: Pickup – komp – busz, és láss csodát, nagyjából este 7-re már hip-hopp Bangkokban is teremtünk. Mielőtt Eszter elindult volna, Dávid még elvitt minket vacsorázni és sörözni egyet.
Nagyjából 11 körül megérkezett a taxi Eszterért, akitől könnyes búcsút vettünk. Az egész napos utazás kicsit lefárasztott bennünket, úgyhogy nem sokkal később aludni tértünk, ugyanis másnap Petivel már indultunk is tovább a következő kalandos utunkra.
Folyt. köv.
